Kurt Busiek: Csodák kora II.

2016. június 29. 9:13

Szabó Dominik
ekultura.hu
Egy kicsit mulatságosnak tartom, de idén az a meglehetősen furcsa helyzet állt elő, hogy az a szuperhős-képregény, amit mostanság a legjobban vártam, nos, nem is szuperhősökről szól.

Bosszúból, amiért akaratlanul is összekapcsoljuk a szuperhősök megjelenését a szuperbűnözőkkel? Féltékenységből, mert ők képesek megtenni azt, amit mi soha? Irigységből, mert ezáltal a saját jelentőségünk is leértékelődik, mert innentől kezdve nem mi, »egyszerű« emberek vagyunk az evolúció csúcsa? »Hogy ugorjuk meg a lécet?« – hangzik fel az egészen döbbenetes kérdés Jameson szájából, és ebben benne érzem minden keserűségét a képregénynek. De Kurt Busiek itt nem áll meg, mert ez csak a kérdések egyik fele, a másik valahogy így hangzik: hogy változik meg az ember ennyi életveszélyes helyzet közben? Egyszer egymást püfölik a szuperemberek, aztán elszabadul valami kísérlet, legközelebb az űrből jönnek látogatók, feltűnik az Ezüst Utazó meg Galactus, akik még csak nem is kötődnek a Földhöz... át tudod még élni az apokalipszis riadalmát, ha hetente beköszönt egy? Vagy érzéketlenné válsz, elvégre majd a Bosszú Angyalai úgyis megmentenek? Mit tesz ez veled, hogy ennyire porszemnyinek tűnsz az istenek között?

Talán ezek a legfontosabb kérdések, amiket Busiek körbejár a Csodák kora második kötetében (vagy ha úgy jobban tetszik, harmadik-negyedik füzetében) – csak éppen választ nem kapunk rájuk. Csak tanácstalanságot, némi haragot és egy nagy adagnyi rezignált beletörődést. Míg az előző részben sokkal jelentősebb volt a düh, a fájdalom, a tehetetlenség, ezúttal Phil mintha elfáradt volna. És nemcsak a kora miatt, hanem egyszerűen mert nincsenek is válaszok. Míg »egyszerű« embertársaidra hatással tudsz lenni, felelősségre tudok őket vonni, börtönbe tudod őket zárni, addig a szuperhősök között ez vajmi kevéssé működik. Ha Fáklyának ahhoz lenne kedve, egy pillanat alatt szénné égethetne. A Lény összeroppanthatna, Óriás rád taposhatna, Pókember pedig valószínűleg ezernyi kreatív módját tudná kitalálni a megölésednek. Ebben nem tudod őket megakadályozni – kénytelen vagy bízni az jóindulatukban, a becsületükben, az igazságérzetükben. Így pedig hiába keresed a válaszokat, azok jóval túlmutatnak rajtad. Számodra pedig nem marad más, mint a mindent felőrlő megszállottság.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában