Csoda Budapesten (Kőrösi Zoltán – Az ítéletidő)

2016. június 28. 9:51

Takács Gábor
Próza Nostra
Az ítéletidő, amilyen rövidke, olyan sok elemből épül fel. Van egyszer a varázslatos, mágikus szál angyalokkal, a (pálinkától) mások elméjében olvasó emberekkel, láthatatlanná váló rendőrökkel és még vagy fél tucat hasonlóval.

Az ítéletidő, amilyen rövidke, olyan sok elemből épül fel. Van egyszer a varázslatos, mágikus szál angyalokkal, a (pálinkától) mások elméjében olvasó emberekkel, láthatatlanná váló rendőrökkel és még vagy fél tucat hasonlóval. Aztán, ott van a posztapokaliptikus háttér, amiben szemtanúi lehetünk a kortárs magyar társadalom széthullásának, bár én ezt éreztem kevésbé hangsúlyosnak. Mintha leginkább arra hegyezte volna ki a mondandóját a szerző, hogy az emberek teljesen elhanyagolják egymást, a szociális háló széthullik, a szemét felgyűlik az utcákon, állatok módjára esnek egymásnak és törnek be a boltokba, stb., miközben a hatalom dilettantizmusból semmit sem tesz ennek megakadályozásáért. Bevallom, engem kissé zavart ebben a részben, hogy az író szükségesnek érezte a »magyar néplélek« kifigurázását (»mindig velünk történik a baj… de mi helyt állunk… de a külföldiek tojnak a fejünkre… de mi védjük meg őket«, stb.), ami kezdetben még viccesnek, később már inkább feleslegesnek hat. Valamifajta társadalomkritika akar ez lenni, de mintha megrekedne a kocsmákból ismerős »világmegváltás« szintjén. Ahhoz, hogy ténylegesen működni tudjon, nem megy túl az általánosságokon és a felszínes szólamokon (a politikusok inkompetensek, mindenki csak seftel, senki nem törődik másokkal, stb.) Különösen azért zavaró a kidolgozottlanság, mert ennek egy része a hétköznapi emberek életére fókuszál. Ez mindig is hangulatos eleme volt Kőrösi könyveinek, és most is az: hiába a világvége, sokkal érdekesebb, hogyan élnek ezek az emberek, hogyan élik életüket a pesti kis utcákban, gangos lakásokban, kocsmákban. Viszont ebből sem kapunk annyit, amennyi ellensúlyozná a könyv felszínességét.

Talán a sok alkotóelem miatt volt olyan érzésem, hogy a sok bába közt elvész a gyerek – kapunk feloldást a regény végén, de az mégsem oldott meg semmit. Hiába a sok mágikus elem, a káoszba csúszó Budapest bemutatása, egyszerűen engem zavart, hogy a lezárás nem állt összhangban a regényben leírtakkal. Az ítéletidő okainak »feltárása« túlságosan banális, nem igazán tudom megérteni, miért kell maroknyi ember sorsa miatt egy egész országot értelmetlen csapásokkal sújtani. Valahogy az arányok nem passzolnak - ágyúval verébre, mondhatnánk. Persze ennek nem kellene újdonságnak lennie, se az ezt megelőző Szívlekvárban, se a Milyen egy női mell? című könyvében nem éreztem, hogy helyén lenne a befejezés. Az ítéletidőben – ahogy a másik két könyvében is – nagyon szép szöveget kapunk, remek ötletekkel, mély emberismeretet, de valahogy mindez nem áll össze egy koherens egésszé. (És már sosem fog kiderülni, vajon további szerkesztés változtatott volna-e ezen.) Nem érezni azt olvasás után, hogy legalább kicsit is felfogtuk »a szerző szándékát«. Mert miről is akart szólni? »A magyar néplélekről«? Ez túl általános. Egy szerelem történetéről? Na, ahhoz meg túl grandiózus. A pesti életről? Erről talán végképp nem. Lehet azt mondani, hogy minden értelmezés az olvasó dolga, de itt a sok elem inkább összekuszálódik, és hátráltatják az embert egy egységes kép vagy gondolat megalkotásában.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában