A fogaskerekekkel való játék – Interjú Sepsi Lászlóval

2016. június 3. 14:01

Írta: Pintér Bence
Urban fantasy, krimi, horror, kortárs szépirodalom, közérzeti szenvedés: ez a pár címke támpontot adhat ahhoz, hogy beszélni kezdjünk a Könyvfesztiválra megjelent, Pinky című regényről. A könyv szerzőjével, Sepsi Lászlóval beszélgetve kísérletet tettünk rá, hogy kibogozzuk a műfaji kérdéseket, illetve az is kiderült, hogy miért nincs elhelyezve a történet egy konkrét földrajzi helyre. Interjúnk.

Tizenhét éves korodban jelent meg az első regényed. Nem sok tizenhét éves jut el a publikálásig. Hogy volt ez?

Azóta írok, amióta tudok írni. Általános iskola harmadikban írtam a kis füzetembe a sztorijaimat. Holt istenek korát gimi harmadik és negyedik közti nyáron írtam. A tizenkettedik vagy tizenharmadik regény, vagy regényméretű szövegem volt, ami persze szigorúan véve kisregényt jelent, mert egyik se nagyon volt hosszabb kétszáz oldalnál. De nekem akkor nagynak számítottak, mindegyikről úgy éreztem, hogy ez az én Odüsszeiám. Nagyapám szerzett egy batár nagy írógépet a tiszajenői kocsmában, amit talán a helyi vasútállomáson selejtezték le. Azon tanultam gépelni, faltól falig teleírtam a lapokat, mert nem jöttem rá, hol kell beállítani a margót.

Regényszerűségek, regénykezdemények születtek, és persze novellák. Az Eső nevű folyóirat szerkesztőjét, Jenei Gyulát nyaggattam, hogy nézze meg ezeket a saláta-papírokat. Megnézte. Nem jó, nem jó, de küldjél még. Egyszer azt mondta, hogy jó, mi ez? Mondtam, hogy regényrészlet. Megnézte a teljes regényt, és azt mondta, hogy nagyon érdekes. Pont könyvsorozatot akartak indítani, és úgy döntött, hogy legyen ez az első. Benne volt akkor a levegőben ez a tizenéves szerző dolog, azon a tavaszon debütált Gerlóczy az Igazolt hiányzással. Visszanézve azért szkeptikus vagyok. Szerzőként nyilván meg kellett írnom azt a könyvet, de megjelentetni nem volt olyan szerencsés.

Azóta eltelt tizennégy év, most jelent meg a második regényed, a Pinky. Mit csináltál közben?

Megjelent a könyv, aztán nem vettek fel magyar szakra. (nevet) Rögtön elkezdtem írni egy következő regényt, ami iszonyú rossz lett. Befutottak az első kritikák: mérsékelten voltak lelkesek. Elkezdtem a film-filozófiát. Előtte egy évet dolgoztam egy videótékában Szolnokon…

Videótékákból indultak el azért jó dolgok.

Igen, szeretem ezt a sztorit, mindig elmondom. A tiszajenői általános iskola könyvtárában is dolgoztam. Szóval másodjára felvettek, de akkor sem magyarra, hanem filmre és filozófiára. Beszívott a filmes újságírás. Közben kisebb-nagyobb megszakításokkal írtam, de az egész magyar irodalmi intézményrendszerről nem tudtam lószart se. Felmentem az irodalom.lap.hu-ra, megnéztem, hogy milyen lapok vannak, és random elküldözgettem az írásaimat. Valaki azt mondta, hogy nem, valaki azt hogy igen, valaki pedig azt, hogy mi ilyen szövegekkel nem foglalkozunk.

Milyen szövegek voltak ezek?

Ugyanez a világ volt, csak sokkal rosszabbul megírva. Tele volt horror és dark fantasy motívumokkal, szörnyekkel, traumákkal, szexuális aberrációkkal, hasonlókkal. De nem követte a nagyon fapados zsánernyelvet. Ez alatt annyit értek, hogy voltak benne hasonlatok. Ne adj’ Isten egy metafora, de azt néha már lilának éreztem.

Hogy futott ez ki a Pinkyig? Azt tudom, hogy van több ide kapcsolódó novellád.

Az egyetem mellett ugye újságot írtam, évente publikáltam egy-két novellát. Mikor elkezdtem írni a Pinkyt, akkor világos volt, hogy ezekben a szövegeimben van egy-két karakter, amit jobban ki lehetne bontani, amit szeretek, amiben van még anyag. Visszanyúltam ezekhez a kész karakterekhez. Olvasóként nincs szükséged a novellákra, mert amit tudni kell róluk, az elhangzik a regényben. Nekem viszont nem kellett azon gondolkodnom, hogy hogy találjak ki még egy elbaszott karaktert. De ez ösztönös is: volt bennem egy világépítési igény. Olyan, mintha a Pinky összerántaná az elmúlt öt-nyolc évemet. Mindent, amiről írtam, minden figura és probléma, amit fontosnak tartottam, benne van.

Tudsz mondani olyan konkrét ötletet, amiből a Pinky kinőtte magát?

Több dolog ért össze: főleg novelláztam 21-22 éves korom óta, viszont izgatnak a nagyobb struktúrák, mint például a krimi. Krimi novellában teljesen más élmény, mint egy regény, ahol folyamatosan gondolkodnod kell olvasás közben akár napokig. Mindenképpen akartam írni krimit. Erre rárakódtak az ötletek. Milyen világban legyen? Aztán jött a Pinky, az ital ötlete. Aztán nyolc-kilenc hónap alatt megírtam. Persze az is van, hogy tíz évig tötymörögtem az írói karrieremmel. Nem mentem utána a dolgoknak.

Most utánamentél?

Igen, elküldtem egy kiadónak, ezzel úgy is éreztem, hogy kész az utánamenés. Pont pár hete olvastam nálatok az interjúkat a zsánerkiadósokkal, ahol pár mondat erejéig előkerül a magyar szerzők kérdése, és csak megerősíteni tudom az ott elhangzottakat. Vannak gonosz mítoszok a kiadókról, hogy el se olvassák a kéziratokat, de igazából minden kiadó örül egy kéziratnak, amiben lát fantáziát. Az enyém olyan szerkesztőhöz került, akinek bejön ez a világ, és azt mondta, hogy kell.

Konkrétan a Librit kerested meg?

Igen. Akkor azt a kört ismertem jobban. 2013-ban beléptem a JAK-ba, ez nagyon hasznos volt abból a szempontból, hogy megismertem, ki kicsoda, melyik folyóirat, orgánum, kiadó mivel foglalkozik, miket preferál. Mikor kész voltam a szöveggel, úgy láttam, hogy a Libri szépirodalmi szekciójában az akkori szerkesztő, Dunajcsik Matyi hasonló irányba tapogatózik, olyan szövegeket keres, amik nem evidensen a hazai szépirodalmi hagyományokat folytatják, hanem nehezebben skatulyázható, határsértő anyagok, amiknek mondjuk a műfajisággal is van valami viszonyuk. Egy Magvető vagy egy Kalligram valószínűleg lepattintott volna (bár fene tudja), ide viszont úgy tűnt, hogy passzol a szöveg, szóval neki küldtem el. A könyv helyzete pedig izgalmasabb attól, hogy nem zsánerkiadónál jelenik meg. Intézményileg visz bele csavart.

Te hova sorolnád egyébként a könyvet? Milyen dobozba raknád? Már ha egyáltalán akarod dobozba rakni.

A doktorim egyik témája a műfajelmélet, a dobozokban így nem hiszek, inkább címkékben és hálózati modellekben. Kevés könyvet lehet egyértelműen bedobozolni, általában csak azokat, amelyek elve definiálnak egy műfajt. A Robinson Crusoe tudod definiálni, az robinzonád. Saját magát jelenti. De ha megnézed a többi szigetre vetődős sztorit, nagyon kevésnek a leírásához elegendő ez az egy címke. Ha annyit mondasz a Legyek urára vagy a Dr. Moreau szigetére, hogy az is robinzonád, akkor még keveset mondtál róluk, csak egyetlen aspektusukat fogtad meg. A Pinkyre ugyanígy viszonylag sok címkét rá lehet rakni: urban fantasy, horror, krimi, kortárs magyar, közérzeti szenvedés, városregény. Amikor dolgoztam, az volt a cél, hogy egyikkel se okozzon csalódást. Szeretem, ha az a vállalás, amit a könyv ígér az első száz oldalon, beteljesül, vagy ha nem, akkor ad valamit cserébe.

Azért is érdekes ez az intézményi csavar, mert a zsáner- és szépirodalmi intézményi rendszerek, olvasótáborok teljesen elfutnak egymás mellett, és a végtelenben sem találkoznak. Én például majdnem lemaradtam a Pinkyről, mert nem ott tájékozódom, ahol szó eshetett erről a könyvről.

Ez szerintem vica-versa így van, egy magyar zsánerkötetnek sokkal nagyobbat kell durrannia, mondjuk egy verseskötetnél ahhoz, hogy kritikák jelenjenek meg róla a nagyobb irodalmi lapokban, egy – tegyük fel, műfaji kötődésekkel is bíró – verseskötet meg nehezebben kerül be a geek-oldalak látóterébe. Viszont úgy látom, ez lassan változik, egyre több az olyan szerző, főleg a nyolcvanas generációból, akik keverik ezeket a regisztereket, és egyre több az olyan kritikus is, akik próbálják szemmel tartani ezeket az egymás mellett létező intézményrendszereket, és mindenhonnan válogatnak. Ebben persze rengeteget segít az internet is, könnyebb olyan szövegbe ütközni, ami érdekelhet, de korábban a létezéséről se tudtam: mondjuk tizenöt éve te sem biztos, hogy belefutsz a Pinkybe, most viszont hepiend van.

Mi hatott rád?

Direkt hatás nem nagyon volt. Minden hat, amit elolvasok. Ha nem tetszik, akkor azért. A nagy neveket olvastam: a Gaiman-, Miéville-iskola megvolt. Stephen King meghatározó élmény volt tizenkét évesen, és azóta is követem. Clive Barker, a horror és a fantasy összeházasítását tőle tanultam, Jack Ketchumtól meg azt próbálom ellesni, hogy írsz úgy erőszakról, hogy az tényleg fájjon, és ne csak attrakció legyen. Sapkowski Vajákját nagyon szeretem, de hogy olyat is mondjak, amit nem emlegetek folyton, a közelmúltból nagyon szerettem urban fantasy-vonalon Glen Duncan Az utolsó vérfarkasát, meg a Hap & Leonard tévéverziója miatt újra elővettem Joe Lansdale-t, és egyre jobban imádom a precíz cselekményvezetését. És persze figyelem a kortárs magyart is, ami fülszöveg alapján megpendít bennem valamit, azt elolvasom. A beszélgetés előtt említetted a Kukoriczát és a Horgonyhelyet, de én még megemlíteném Bartók Imre trilógiáját is, ami kevésbé veszi szigorúan a műfaji kötöttségeket, de nyelvileg és gondolatilag egy revelatív szöveg. Tökéletes példa arra, amit korábban emlegettem, hogy a műfaji elvárásokat semmibe veszi, viszont egy másik szinten rengeteget ad cserébe.

Világos, hogy a Pinkyben valahol a mi világunkban járunk, de nem helyezted el konkrétan a történetet. Miért döntöttél így? Miért nem döntöttél úgy, hogy akkor legyen ez Magyarországon, vagy Amerikában?

Mindkét választással olyan problémák vannak, amibe nem akartam belemenni. Ha Magyarországra helyezem, akkor ott az a baj, hogy például Béla a fővámpír. A magyar közeg, ha direktben csinálod, ledobja ezt a típusú fantasztikumot és átmegy groteszkbe. Ezt a parodisztikus groteszket nem akartam használni. Ha átrakom Amerikába, akkor egy steril valami lesz, amikor Pistike filmekből összerakja Amerikát. Inkább megmaradtam abban, hogy összegyúrok egy saját, nem konkretizált világot ezekből az élményekből: az amerikai popkultúra és a magyar közeg. Ezért vannak minden nyelvből nevek, hogy ne nagyon tudd hova kötni, legyen egy hibriditása a közegnek. Ezzel kikerültem a problémát: nem egy Gaiman-utánérzés a környezet, de nem is az van, hogy haha, nálunk nem is működne, hogy vámpírok vannak, mert olyan nyomi ez az ország.

De nem is használtál általad ismert helyszíneket?

De, persze. Például a Barlang nevű vámpírkocsma egyértelműen a szolnoki rock-klub, ahová gimnáziumban jártam, és folyton szólt a Marilyn Manson és a Rammstein. Vannak ilyen inspirációs források. Ilyen élménye persze mindenkinek van. A konkrétsága a dolognak nem izgatott, hanem az hogy mit tudok kihozni abból az élményből, hangulatból, ami ott volt. A másik pedig, hogy vidékről jöttem fel a nagyvárosba, így az egész vidékábrázolás érdekes: milyen viszonyod van az otthonoddal tíz év Budapest után?

Jöjjön a szokásos hülye kérdés: mennyire vagy azonosítható a főszereplőddel?

Erre megvan a közhelyes válasz: Bovaryné én vagyok. Nyilván van egy rakat olyan önéletrajzi élmény, szituáció, ami ismerős. Olyan dolgok vannak benne, amelyek az én fantáziámat is birizgálják: a függőségben való önfeladás vagy feloldódás; a totális ellenállás és szkepszis mindenféle hatalommal és apafigurával szemben. Élőbeszédben is ezen a hangon szólalok meg a legkönnyebben. Mondjuk úgy, hogy ez a figura a karikírozott változatom: sokkal dühösebb és frusztráltabb, mint én alapjáraton.

A könyv története kerek egész, de a befejezés hagy lehetőséget akár a folytatásra is. Tervezed?

Nem érzem úgy egyelőre, hogy folytatnám ezt a sztorit. Nem látom ennek a nyelvnek a kihívását. Feladatorientáltan gondolkodom. Kevés kihívás lenne, hogy most ezen a hangon írjak még pár folytatást. Ha lesz olyan ötletem vagy perspektívám, amiből vissza lehet kapcsolódni ehhez a világhoz, akkor nekiülök, de egyelőre nincs ilyen. Csak kézenfekvő ötletek vannak a folytatásra, ami bárkinek eszébe juthat. Ez nekem kevés.

Mi volt ebben a regényben a kihívás?

Egyrészt az, hogy olyan hard-boiled stílusú szöveget írjak, ami nem egyszerű utánérzése a hard-boiled szerzőknek, Ellroynak, Chandlernek és társaiknak. Illetve beletenni egy olyan többletet ebbe a nyelvbe, amit náluk nem találsz meg. Másrészt az, hogy úgy tudjam működtetni a sablon világundoros nyomozókhoz nagyon húzó figurát, hogy közben eredetinek hasson. Adni neki egy olyan lelkivilágot és beszédmódot, amire mégsem mondod azt, hogy egy ötvenedik embergyűlölő nyomozó, nagyon fasza. Itt jön be a személyesség, ezzel tudod átszínezni a dolgot. Ezen kívül pedig a dramaturgiai szerkezet rendben tartása volt kihívás, ezzel szerettem pepecselni. Öt fejezettel korábban volt egy figura, vele kezdeni kéne valamit: látsszon, hogy ez így össze van rakva. A fogaskerekekkel való játék: egyrészt nagyon élveztem, másrészt ebben a volt a legtöbb kihívás, hogy a végén összeálljon ez a cucc.

Pár hónapja összeszedtünk pár magyar fantasztikus könyvet, ami jól mutatna a filmvásznon. A Pinkyből lehetne film szerinted?

Inkább minisorozat, négy-hat részes, korrektül megcsinált kábelcsatornás anyagként igen, egészestés filmbe nem férne bele. Sok a figura. A sorozatforma viszont passzol hozzá. Eleve, a fejezetek szerkesztésén a sorozat-dramaturgiát látni is lehet: cliffhangeröket meg hookokat használok végig. Filmnek túl széttartó.

*

Lelkes kritikánk a Sepsi László Pinky című regényéről itt olvasható.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában