Nem bummal, nyüszítéssel – Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő

2016. április 21. 13:12

Írta: Pintér Bence
Az Angyal és a Mester utca sarkán egy őszi délutánon váratlanul elkezdődik az apokalipszis, ami valamilyen oknál fogva csak Magyarország határáig terjed. Egy szüleit elveszítő kisfiú kicsit furcsa nagybátyjával próbál ellavírozni az egyre mélyülő válság által sújtott Budapesten, ahol egyre furcsább dolgok történnek. Rövid kritika Kőrösi Zoltán utolsó könyvéről, Az ítéletidőről.

Mindig veszélyes vizekre evez az a szépíró, aki valamilyen formában zsánertémához nyúl. Nem világos ugyanis, hogy ki a célcsoport. A zsánerolvasóknak túl szépirodalmi, a szépirodalom kedvelőinek túl zsáner, és végül senki sem boldog – maximum amiatt örömködhetünk, hogy na tessék, ez is bizonyítja: nem értéktelen ponyvairodalom egy-egy zsánertéma. Ilyen élmény volt nekem évekkel ezelőtt Philip Roth alternatív történelmi regénye, az Összeesküvés Amerika ellen; vagy az ezeken a hasábokon is megénekelt Salman Rushdie-regény, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc nap.

Az idén februárban tragikus hirtelenséggel elhunyt Kőrösi Zoltán utolsó könyve, Az ítéletidő talán kevésbé próbálja magát belevinni a szépirodalmon túlmutató irányba, mint a fenti szerzők, és inkább marad a jól bejáratott mágikus realizmus talaján. A történet röviden összefoglalva annyi, hogy Ferencvárosban a Mester és az Angyal utca sarkán egy őszi napon megnyílik a föld és elkezdődik az apokalipszis, ami valamiért csak az országhatárokig terjed. A csodás események közepén pedig ott találjuk a szüleit balesetben elveszítő Boriszt és kissé excentrikus nagybátyját, Robi bácsit.

Két főszereplőnk az események epicentrumában lakik, az Angyal utcában, egy olyan házban, amit szép lassan, szintről-szintre haladva foglalnak el a prostituáltak: Boriszon és Robi bácsin kívül az ebben az iparban dolgozó Lili és lánya, Kislili a szereplőink. Az apokalipszis először véletlenszerű, furcsa eseményekkel jelentkezik a városban, hogy aztán egyre komolyabb problémákat okozzon. Hogy csak néhányat említsünk: elmegy az áram, furcsán kezd viselkedni a Duna, megjelennek az angyalok és egy furcsa, lelkekből álló felhő jelenik meg a város fölött.

Ebben az egyre inkább posztapokaliptikussá váló világban követjük hőseinket, de csak ímmel-ámmal: talán nagyobb helyet kap az apokalipszis különböző jelenségeinek leírása, minthogy velük érdemben foglalkozzunk. A próza eléggé rendben van, a felvázolt események is érdekesek, azonban a karakterekről alig tudunk meg valamit, igazából nem igazán van miért izgulni velük kapcsolatban – persze nem feltétlenül az izgulás a cél. Az ő történetük tulajdonképpen elég céltalan, és bár összefügg az apokalipszis körüli ügyekkel, ez az összefüggés kifejtetlen marad.

Ha őszinte akarok lenni, be kell ismernem: nem pontosan értem, miről akart szólni ez a regény. Nem vagyok járatos Kőrösi munkásságában, szóval nem tudom, hogy a váratlanul lezárult életműben hol kaphat helyet ez a darab, de számomra se posztapokaliptikus regényként nem működött, se szépirodalmi regényként, se társadalomkritikaként, ha egyáltalán akartak benne lenni ilyen áthallások. Volt egy olyan érzésem, mintha egy első vázlatot olvasnék, és mintha hiányozna a szövegből még vagy kétszáz oldal.

A makroszinten érdekes ötletekkel operáló apokalipszis mellett mikroszinten is jelen van a mágikus realizmus, hiszen Borisz apai ágon természetfeletti képességet örököl. Azonban ennek a képességnek se a makro-, se a mikroszinten nincs befolyása az eseményekre, egyszerű eszköz arra, hogy belelássunk főszereplőinken kívüli emberek fejébe. A szerző hosszú időt szentel a felépítésére, mégsincs kifutása a dolognak, pedig ki lehetett volna aknázni ezt a szálat.

Szóval nem úgy tűnik, hogy Kőrösi kitűzött célja lett volna, hogy apokaliptikus regényével megmerítkezzen a zsánerirodalomban, és ez nem is baj. Annak általában nincs jó vége. Azt viszont sok gondolkozás és néhány passzus újraolvasása után sem sikerült megértenem pontosan, hogy ha nem ez, akkor mi lett volna a cél – tekintve, hogy a karakterekről sem tudunk meg sokat. A történet csapong, a kellemesen megírt részek pedig nem állnak össze valamiféle egységes, mondanivalóval bíró egésszé.

*

Kőrösi Zoltán: Az ítéletidő
Jelenkor, 2016.
216 oldal

Összesen 3 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Hopp, ezt benéztük. Hamar munka ritkán... Köszönjük, javítva.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában