Zanzibár

2016. március 30. 10:38

Takács Gábor
acélpatkány
Szóval, van ez a könyv. Már a formája is furcsa, mármint nem megszokott a sci-fi olvasók között. Brunner úgy látszik magáévá tette a kísérletező regény formavilágát, beleélte magát a posztmodernbe.

Igazából amondó vagyok, hogy vétek ezt a könyvet sci-fiként olvasni. Mármint persze, sci-fi, de ne azzal foglalkozz, mi valósult meg és mi nem. Mert ha csak azt nézed, amilyenek az emberek, hogy miért viselkednek úgy, ahogy, és hogy Brunner szerint miért olyan ez a világ - és a miénk is, ne gondold, hogy 1968-ban nem lehetett látni ezeket a dolgokat, Brunner nem látnok volt, csak intelligens és használta az eszét - akkor már egyből más ligába kerül a könyv. Komolyan, a Zanzibár simán befér a kortárs amerikai regények közé, minden sci-fiségével együtt. Néha mintha Palahinuk brutalitása nézett volna be az ablakon, aztán maga Vonnegut is tiszteletét tette Chad Mulligan képében, de még Graham Greene is felbukkant pár pillanatra - csak hogy pár szerzőt említsek. Ahogyan a Virtuálfény kapcsán már elővezettem, azzal, hogy hangulatában, életérzésében, stílusában megjósolta a XXI. századot, mindehhez pedig egy modern, kiforrott, a céljaihoz remekül passzoló írói nyelvet talált, nem egyszerűen egy remek sci-firől beszélünk. Ez szimplán egy remek regény. Nem könnyű, való igaz, simán belezavarodhatunk, elveszíthetjük a fonalat - csak hogy lásd, a két főszereplőt, Norman House-t és Donald Hogan sokáig nem tudtam megkülönböztetni -, a ránk zúduló infóhalom közt alig kapunk levegőt, de rá fog állni az agyad, hidd el nekem. Valami ilyesmit akart összerakni David Brin, de bármennyire is hiteles jövőképet alkotott, nem tudott felnőni a feladathoz. Brunner viszont igen.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában