Egy szippantásnyi pisztolyfüst – Deadpool-kritika

2016. február 10. 10:22
A Deadpool jött, látott és győzött, méghozzá nem az akciók, nem a dráma és nem is az a románc által, amire a képregényadaptációk nagy része épít. Mindössze egyetlen, gazdagon mért összetevő került a turmixgépbe, ami miatt kiemelkedik a zsáner eddigi darabjai közül: a rekeszizom-fájdító humor.

Deadpool karakterét viszonylag könnyű definiálni. Ő az a képregényhős, aki a legmesszebb áll bármiféle klasszikus értelemben vett hős-fogalomtól. Nem csupán halhatatlan mutáns, aki kegyetlenül gyilkolászik, hanem narrálja az élete minden pillanatát, amit hallanak a körülötte lévők is. A poénjai nagy része viszont olyannyira önreflexív, hogy nem csupán a képregényen belül értelmezhető, hanem utalgat a saját fiktív létére, sőt az adott médiumra is, amiben szerepel. Ha a képregényeket nézzük, az írók nem félnek hangosan kimondatni vele az idióta gondolatait, amikről azt hisszük, hogy csupán gondolja – mindez egyben műfaji játék is –, ha pedig a PC-s adaptációt nézzük, felhívja az ügynökét, hogy jobb grafikára szerződött. Ebből következően a humora jelentős százalékát nem is értik a szereplők, csupán a néző.

A filmben is hasonlóakra számítsunk. Bezavar az X-men univerzumba, amikor rákérdez egy színészre, és még a saját apakomplexusára is az Elrabolva-szérián keresztül világít rá. Emellett nem fél odaszólni a más stúdiónál forgó Marvel adaptációknak, ahogyan minden erejével azon van, hogy poénokkal dekonstruálja a képregényfilm zsánerét, beleértve az eredetfilmet, a románcot és az akciót egyszerre. Ha pedig éppen nem a szereplőket kergeti őrületbe, megtöri a negyedik falat és közvetlenül a nézőhöz beszél. Az önreflexió mellett határozottan buta és undorító poénjai vannak, de ezek nem süllyednek az átlagos amerikai vígjátékok (rohamosan csökkenő) színvonalára, ha pedig mégis, a készítők úgy adagolják őket, hogy besuvasztják egy kis kifelé beszélés és némi „dráma” közé.

Visszaállítani Deadpool megtépázott hírnevét

Az íróknak nem volt egyszerű dolguk, ugyanis a filmnek vissza kellett állítania Deadpool megtépázott hírnevét, amelyet az X-Men kezdetek: Farkasban követett el Hollywood. Megnyugtató, hogy a főszereplő Ryan Reynolds-nak szívügye volt a projekt, aki a fenti borzalomban már egyszer eljátszhatta a karaktert – rosszul és idegesítően. Most azonban nem ez történik, az ő alakítása köré épül az egész film, amire nem lehet jobb szót találni annál, hogy zseniális. Ami pedig külön öröm, hogy sikerült kibulizniuk a legmagasabb korhatárbesorolást, így jó adagot kapunk a Deadpool-életérzésből (értsd: brutalitásból és idiotizmusból).

A többi alakításra sem lehet különösebb panasz. A női főszereplő, a Vanessát alakító Morena Baccarin szerencsére nem csupán élettelen báb, hanem tökéletes kiegészítése Deadpool szexizmusának, ráadásul érzelmileg is remekül működik köztük a kémia. A hősünket támogató mellékkarakterek egytől-egyig szuperek, az X-eket erősítő buta, de jó szándékú Kolosszus és az ignoráns, életunt Negaszónikus Tini Torpedó szórakoztatóak. A vak öregasszony (lakótárs) és a hősünk halálára fogadó kocsmáros (legjobb barát), de még a két jelenet erejéig előforduló indiai taxis is tökéletes alapul szolgálnak Deadpool pisztolygolyó jellegű személyiségéhez.

Kolosszus förtelmes kamuorosz akcentusára mi szükség volt?

Azonban a film nem tökéletes. A gonoszokat alakító színészek legfeljebb közepes teljesítményre képesek, erősen alulírt papírmasé-figuráknak hatnak. Maga a cselekmény is kifejezetten unalmas lenne, ha lehúznánk róla a humort, mindössze egy átlagos (vagy az alatti) bosszúfilm és szuperhős eredettörténet marad. Van egy zsoldosunk, Wade Wilson, aki boldog a barátnőjével, de rákos lesz, majd ronda. Innentől pedig fedje a forgatókönyvet jótékony homály, elég annyi, hogy Deadpool bosszút esküszik.

Ha pedig valami igazi kivetnivalót kell találnunk a filmben, az a szinkronban rejlik. Félreértés ne essék, a dumák eszméletlenül jók, ráadásul a szinkron is utal a korábbi X-men filmek szinkronjára, így erősítve a már sokat emlegetett önreflexiót. De hogy Kolosszus förtelmes kamuorosz akcentusára mi szükség volt (Gyedpúl? Komolyan?), amikor ez a húzás minden filmben borzasztóan sikerül, arra nincs sem mentség, sem magyarázat.

Kétségtelen, hogy a film legnagyobb pozitívuma a megállás nélküli elmebeteg ökörködés, azonban ha valakinek alapvetően nem fekszik az ilyesfajta, testnedvekkel szorosan összefüggő és kamerába nézegetős humor, az rossz élményekkel fog távozni. Ha viszont sikerül befogadni, akkor a néző zseniális végeredménynek lehet szemtanúja, ami az egyik legjobb képregényadaptáció valaha.

Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés