Patikamérlegen a remény – A hátrahagyottak évadkritika

2015. december 28. 12:30
A készítők ott folytatták A hátrahagyottak című sorozatot, ahol abbahagyták, mégis: teljesen új alapokra helyezték az egészet. Az új évad témája sokkal inkább az új élet lehetősége, nem pedig a gyász feldolgozhatósága. Megnéztük a meghatározhatatlan műfajú dráma második évadát, és most elmondjuk a véleményünket.

Nem túlságosan gyakori, hogy egy tévésorozat a kiválóan sikerült első évada után olyan folytatással tud előállni, ami felül tudja múlni a korábbiakat. Még antológiasorozatoknál is előfordul bukta (lásd A törvény nevében megosztó második szezonját), a szorosabb átívelő szállal operáló sorozatoknál csak abban az esetben szokott a színvonal emelkedése összejönni, ha az adott széria csak akkor talál rá a saját hangjára. A hátrahagyottak esetében azonban egészen más a helyzet. A készítők ott folytatták, ahol abbahagyták, ráadásul volt önálló karakterisztikája már az elején is, mégis olyannyira új alapokra került az egész, mintha az új évad egy antológia második etapja lenne. 

Nehéz dolga van annak, aki A hátrahagyottakat műfajilag be szeretné sorolni. Azt biztosan ki lehet jelenteni, hogy lélekrágó drámasorozatba vágja a fejszéjét, aki nekilát, viszont végig ott motoszkál benne valahol a felszínen és a mélyen egyaránt, hogy mégiscsak sci-fivel van dolga a nézőnek. Ez elsősorban az alaptörténetnek köszönhető, mely szerint egy napon csak úgy ukmukfukk eltűnt az emberiség mindössze 2, azaz kettő százaléka. (Első blikkre nem tűnik soknak, viszont ha számolgatunk kicsit, rájövünk, hogy ez bizony több, mint a huszadik század összes háborújának civil és katonai áldozatai együttvéve, több mint 140 millió fő.) 

A továbbiakban értelemszerűen azokkal foglalkoznak az írok, akik a Földön maradtak. Ami viszont teljesen megkérdőjelezi a sci-fi létjogosultságát, az az, hogy soha nem fogunk választ kapni a történtekre. Nem tudjuk, hogy ufók vitték-e el az embereket vagy a bibliai apokalipszis előtti elragadtatás következett be. Minden tudományos hipotézisnek pontosan annyi létjogosultsága van, mint a természetfeletti magyarázatoknak – az írók pedig mindkettővel vastagon ellátnak.

Az előző szériában a széthullott Garvey család mindennapjait követhettük a trauma után évekkel, amikor a társadalom még mindig teljesen képtelen feldolgozni a történteket. A normalitás már csak álca, számolatlanul jelennek meg szekták a kataklizma hatására. Ilyen-olyan szokatlan módokon azonban úgy tűnik, lehetőség van a továbblépésre és a normális emberi kapcsolatok újbóli megteremtésére. A második szezonban azonban egészen más alapokról indítunk. Garvey-ék elköltöznek Jardenbe, abba a városba, ahonnét nem tűnt el senki, de a felszín alatt itt is jelen vannak a kataklizma következményei, a város körül pedig posztapokaliptikus hangulatú telep alakult ki a bebocsátásra várókból.

Az új élet lehetősége

Az új évad témája sokkal inkább az új élet lehetősége (vagy lehetetlensége), nem pedig a gyász feldolgozhatósága (vagy feldolgozhatatlansága). A főcím már tökéletesen megalapozza a teljesen új alapokra helyezett évadot, immár nem ruhákat szaggató freskók jönnek szembe, hanem családi fotókat láthatunk, amikről hiányoznak emberek, alatta pedig majdhogynem vidám folkzene szól.

Ha ennyi merészség nem lenne elég, a nyitóepizódban alig látjuk a főszereplőket. Az írók apróságokkal színesítik az új karaktereket, Murphy-éket, ezáltal gyorsan, de nem kapkodva vezetik be őket. Ez annyira jól sikerül, hogy a rész háromnegyedénél befutó Garvey-ékat már-már a néző is idegenként kezeli, csakúgy, mint a Murphy család. Zeneválasztások tekintetében sem a lélekőrlés a fő szempont. Már nem csak szomorú zongoradarabok csendülnek fel, hanem zongorára átdolgozott popszámok, néha pedig egy-egy keményebb rocknóta vagy üszkös dubstep. 

Mindezek ellenére ha valakit nem rántott be az első szezon, hiába a főnix-szerű megújulás, a második nagy valószínűséggel szintén nem fogja. Márpedig ez a drámamennyiség megosztja a nézőket. Vagy szereti az ember és tűkön ülve várja, vagy nem, köztes lehetőség nincs. A hátrahagyottak folytatása viszont azért sikerült jobban, mert közel sem kapjuk annyira az arcunkba a sírás-rívást (ami miatt egyébként az első nagy kedvenc lett a tavalyi felhozatalból), ehelyett a készítők minden lehetséges filmes eszközzel jóval bőkezűbben mérik a reményt. 

Összesen 1 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Én az első évad közepén kaszáltam a sorozatot, az összes szereplő unszimpatikus, de inkább idegesítő volt számomra, ami egy karakterdrámában nem túl szerencsés helyzet, és a sorozat misztikus(?) szála sem volt annyira érdekes, hogy kitartsak a sorozat mellett.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában