Egy eposz kvantumfizikája (Dan Simmons - Ílion)

2015. november 25. 9:11

Takács Gábor
Próza Nostra
Simmonst nem kifejezetten érdekli, hogy az olvasói talán nem tartják kielégítőnek a regénye végét, és nem csak azért, mert nyilvánvalóan mindenre a folytatásban kapunk választ.

Az író most sem hazudtolta meg magát: grandiózus világteremtéséhez bizony szüksége is van ahhoz a hatszázhetven oldalhoz, amit a könyv kitesz. A kezdet kezdetén még minden zavaros, de lassan kirajzolódik előttünk a távoli jövő, ahol a Föld valami különös katasztrófa után a poszthumánok játszóterévé vált, dinoszauruszok, ősi romok és furcsa lények népesítik be. Az itt élő emberek hasonlóan céltalan életet élnek, mint Nabokov Ada című regényében, aminek hangulatát Simmons igyekezet átvenni. Azonban már kezdetben is látszik, hogy valami nem stimmel. Kik irányítják a faxkapukat, mit csinálnak a poszthumánok, és mik azok a vojnixok, amikről egyáltalán az is lassan derül ki, hogyan is néznek ki. Ezzel szemben a moravecek történetében nem a világ rejti a kérdéseket, hanem a küldetés. Mahnmut, a Shakespeare rajongó tengeralattjáró-kapitány távoli barátjával, a Proustot tanulmányozó Orphu ugyan részesei az expedíciónak, de annak céljáról és részleteiről szinte semmit sem tudnak, így amikor megérkeznek a Marsra minden ott felfedezett dolog érthetetlen számukra és az olvasó számára is. Ami pedig a szkoliaszta Hockenberry cselekményszálát illeti – ami talán a leghangsúlyosabb a regényben –, ott önmagában az a rejtély, hogyan kerül egy XX. századi tudós atomfegyverekkel rendelkező görög istenek közé Trója falai alá. Simmons csupán lassan adagolja az információkat, gyakran pedig – az Endymionokból ismerős módon – önkényesen. Ilyenkor az ember azt érzi, Simmons azért nem mond el nekünk valamit, mert nem akar, függetlenül attól, a cselekmény adott pontján vagy abban a szituációban mi lenne logikus. Így történik meg, hogy a szereplők egyszer csak elhallgatnak, nem kérdeznek rá kézenfekvő dolgokra, vagy egyszerűen csak lebegtet a narráció, érzékeltetve, hogy itt most valami fontosról lenne szó, de majd talán később… Ennek a legszembetűnőbb és legirritálóbb eleme Daeman, aki legalább annyira idegesítő figura, mint Raul Endymion volt, ugyanúgy sokszor csupán egy eszköz az író kezében, hogy megakadályozza az „információk szabad áramlását”. Ez már az Endymionok esetében is zavaró volt, ugyanakkor elismerem, hogy csak akkor feltűnő, ha valaki azokban is fennakadt ezen.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában