Dan Simmons: Ílion – Nem csak hala(n)dóknak

2015. november 19. 13:17

Nemes András
Geekz
Dan Simmons Ílion című regénye tiszteletet parancsoló, monumentális, irdatlanul sokat vállaló (és teljesítő), lenyűgözően szerkesztett, döbbenetesen kidolgozott, a végletekig csiszolt, félelmetesen eredeti mű, valódi modern eposz.

Mint látható, a cselekmény három, egymástól kezdetben totálisan elkülönülő szálon fut, egyes elemekből azonban már a regény elején is sejthető, hogy az események hamarosan összekapcsolódnak. Itt vetném fel problémám lényegét: Simmons egy zseni, de az is biztos, hogy nem igazán kezeli partnerként az olvasóit. Figyelmeztetés nélkül a tébolyult események közepébe katapultál, alapvető információkat hallgat el, olyan momentumokra utal félvállról, melyeket esélyed sincs megfejteni, de érzed, hogy amúgy iszonyú fontosak, a fejedben egyre csak gyűlnek a kérdőjelek, a szerző pedig élvezettel rángat egyre mélyebbre a gátlástalanul burjánzó szöveg-rengetegbe. A magam részéről bizony nem mindig díjaztam ezt a típusú bánásmódot – egyszerű lélek vagyok, teljesen szimpla aggyal és képességekkel, bocs, Mr. Simmons, de bizony nem mindig tudtam követni, sőt, időnként egyet kellett értenem a kiváló Hockenberry professzorral: »A nyavalyás hősök elmehetnek a picsába, a fából ácsolt harci szekereikkel egyetemben.«

De.

Az a helyzet, hogy Simmons tényleg zseniálisan ír, így amikor a cselekmény igazán nekilódul, egy olyan hullámvasúton találod magad, amin szédülsz, forog a gyomrod, hasogat a fejed és kiég az agyad, de semmi pénzért nem szállnál le róla, sőt, azt kívánod, a kibírhatatlan menet bár örökké tartana. A trójai háború ütközeteinek leírásai az egekbe pumpálják az adrenalint, az összecsapások véresek és naturalisztikusak, lüktetnek a tesztoszterontól; ezen a harctéren a halál cseppet sem dicső, a kegyelem ismeretlen fogalom, a pusztítás ész nélkül, a könyörtelen istenek hathatós és végletekig kiélvezett segítségével tombol. A húsdaráló az egyéb helyszíneken is gyakran felpörög, hőseinkre dinoszauruszok és egyéb gyíkszerű, kopoltyús, rettenetes fogazatú, leírhatatlan szörnyetegek leselkednek, a finálé felé haladva pedig nagyjából állandósul a nyaktörő tempó. Az Ílion legjobb pillanataiban fantasy, sci-fi és kőkemény horror egyszerre, »vizuálisan« is lenyűgöző, dinamikus, expresszív és kiválóan komponált, tökéletesen követhető akciókkal – nem egy epizódja sírva könyörög a nagyvászonért.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés