The Last Guardian – A létezés mágiája

„A legsúlyosabb hiba, amit a The Last Guardian befogadásakor elkövethetünk, ha puzzle-platformerként, vagy tágabban: zsánerjátékként tekintünk rá. Persze nincsen könnyű dolgunk, hiszen szemben egyéb médiumokkal, a videojátékok birodalmában nem szoktunk hozzá, hogy ezt a különbséget: zsánermű és valami más – egyáltalán megejtsük. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bármilyen értelemben vett művészi játékok eddig ne lettek volna jelen, vagy hogy önmagában a játékélmény (a szó jelentését most kifejezetten erre a médiumra redukálva) ne válhatott volna művészetté, hiszen rengeteg példa létezik az előbbire, utóbbira pedig remek illusztrációk a Nintendo legfontosabb címei. Ugyanakkor az, hogy egy AAA-s fősodorbeli játék számára az adott zsáner csak a művészi megvalósulás kerete, legalábbis szokatlan húzás.

A The Last Guardiant könnyű lenne elhelyezni Ueda papírvékony, ám annál meghatározóbb életművében, hiszen mind témájában, mind stílusában számtalan ponton kapcsolódik úgy az ICO-hoz, mint a Shadow of the Colossushoz. Ám az említett könnyűség semmi esetre sem egyszerűséget jelent, inkább azt, hogy nagyon gyorsan lehet egyik asszociációról váltani a másikra, és kivesézni, magyarázni az így létrejövő, roppant bonyolult hálózatot, ami miatt ennek a témának a feldolgozása megérne legalább egy önálló cikket, ezért mélyebben nem is térnék ki rá.”