The 100 – Mesterkurzus a világvége utáni szürke moralitásról

„Rothenberg egy olyan világot teremtett, amelyben a veszélyes, változó, kiszámíthatatlan körülmények logikusan veszélyes, változó, kiszámíthatatlan embereket eredményeznek. Olyat, amelyben az önzetlen hős nem tudja elkerülni, hogy gyilkossá, sőt akár tömeggyilkossá váljon; amelyben, ha elég sokáig szolgálod pusztán túlélni igyekvő néped és barátaid érdekeid, egy másik nép kegyetlen mészárosként fog tekintetni rád, és egyáltalán nem alaptalanul. Aztán hajrá, élj együtt ezzel a gondolattal, ha tudsz.

Ugyan megvannak a The 100-nek a maga kisebb és (ritkán) nagyobb színészi, rendezői és írói hiányosságai (a harmadik évad egy komoly konfliktusa pl. könnyen megelőzhető lett volna egy mindenféle társadalmi berendezkedésben alapvető szabállyal, jelesül, hogy sitten ülő embert nem lehet bármilyen, de főleg teljhatalmú vezetőnek választani), és mostanra mintha a "senki sincs biztonságban" elvét is elengedték volna, ám a morális szürke zónában való intelligens, következetes és kíméletlen navigációval rendre felülkerekedik ezeken. És nem mellesleg kihajítja az ablakon a szappanopera esetleges vádját is: akadnak kisebb szerelmi szálak (egyébként a főhős egy biszexuális nő, és hát ilyesmit se sokat látni) és magánéleti konfliktusok, de rendszerint ezek is betagozódnak egy nagyobb koncepcióba – a széria sokkal inkább illik az akciódús, pörgős és fordulatos (néha pedig véres) sci-fik, mintsem az ájlávjúzó tinidrámák sorába. Sőt, utóbbiak sorába egyáltalán nem illik.”