Benyák Zoltán: A nagy illúzió

„Tom és Nina (a révész) kalandozása nem más, mint az emlékek újraélése, újraértelmezése. A megbocsátás és a megnyugvás útjának keresése. A boldogságot itt már nem hajszolja senki, hiszen mindenkinek csak addig tart a léte, még emlékeznek rá odaát. Egy kicsit olyan ez a világ, mintha egy turmixba tennénk Alice Csodaországát és A Végtelen Történet Fantázia világát, melyet jól nyakon-öntünk valami búskomorsággal. Nem tudom, hogy más népek mennyire éreznék át ennek a világnak a hangulatát, hiszen sírva vigadni a magyar tud csak igazán. Ebben a kötetben pedig tényleg megtalálható ez a hangulat, minden szarkazmus nélkül.

Benyák Zoltán nem csak a hangulatkeltésben kitűnő, hanem a képi ábrázolásban is. Végig még olvastam a regényt, lelki szemeim előtt láttam az események színhelyeit. Mégis, a legragyogóbb napsütésben is olyan érzésem volt, mintha egy szürke fólián keresztül szemlélném az eseményeket. A színek kifakultak, a fények tompítottak, az emberek egy kicsit elmosódottal. Az érzések viszont karcoltak, élesen az emberbe martak, a lelkébe.

Nem, nem kell attól tartania az olvasónak, hogy depresszióba esik olvasás közben. Attól, hogy valami nincs tele élénk színekkel és a boldogság kék madarával, még lehet szívet melengető. Csak éppen másképp.”