Belobogtatta a lengyel elnök az atomfegyverek telepítését, meglepő, honnan érkeztek erre kritikák
Nem az oroszok felől.
Dan Simmons Ílion című regénye tiszteletet parancsoló, monumentális, irdatlanul sokat vállaló (és teljesítő), lenyűgözően szerkesztett, döbbenetesen kidolgozott, a végletekig csiszolt, félelmetesen eredeti mű, valódi modern eposz.
„Mint látható, a cselekmény három, egymástól kezdetben totálisan elkülönülő szálon fut, egyes elemekből azonban már a regény elején is sejthető, hogy az események hamarosan összekapcsolódnak. Itt vetném fel problémám lényegét: Simmons egy zseni, de az is biztos, hogy nem igazán kezeli partnerként az olvasóit. Figyelmeztetés nélkül a tébolyult események közepébe katapultál, alapvető információkat hallgat el, olyan momentumokra utal félvállról, melyeket esélyed sincs megfejteni, de érzed, hogy amúgy iszonyú fontosak, a fejedben egyre csak gyűlnek a kérdőjelek, a szerző pedig élvezettel rángat egyre mélyebbre a gátlástalanul burjánzó szöveg-rengetegbe. A magam részéről bizony nem mindig díjaztam ezt a típusú bánásmódot – egyszerű lélek vagyok, teljesen szimpla aggyal és képességekkel, bocs, Mr. Simmons, de bizony nem mindig tudtam követni, sőt, időnként egyet kellett értenem a kiváló Hockenberry professzorral: »A nyavalyás hősök elmehetnek a picsába, a fából ácsolt harci szekereikkel egyetemben.«
De.
Az a helyzet, hogy Simmons tényleg zseniálisan ír, így amikor a cselekmény igazán nekilódul, egy olyan hullámvasúton találod magad, amin szédülsz, forog a gyomrod, hasogat a fejed és kiég az agyad, de semmi pénzért nem szállnál le róla, sőt, azt kívánod, a kibírhatatlan menet bár örökké tartana. A trójai háború ütközeteinek leírásai az egekbe pumpálják az adrenalint, az összecsapások véresek és naturalisztikusak, lüktetnek a tesztoszterontól; ezen a harctéren a halál cseppet sem dicső, a kegyelem ismeretlen fogalom, a pusztítás ész nélkül, a könyörtelen istenek hathatós és végletekig kiélvezett segítségével tombol. A húsdaráló az egyéb helyszíneken is gyakran felpörög, hőseinkre dinoszauruszok és egyéb gyíkszerű, kopoltyús, rettenetes fogazatú, leírhatatlan szörnyetegek leselkednek, a finálé felé haladva pedig nagyjából állandósul a nyaktörő tempó. Az Ílion legjobb pillanataiban fantasy, sci-fi és kőkemény horror egyszerre, »vizuálisan« is lenyűgöző, dinamikus, expresszív és kiválóan komponált, tökéletesen követhető akciókkal – nem egy epizódja sírva könyörög a nagyvászonért.”