Margaret Atwood: A szolgálólány meséje – A hétköznapi elnyomás

„A könyv leghátborzongatóbb és legfontosabb jelenete Gileád kialakulásának idején játszódik, amikor egyetlen nap leforgása alatt megtiltják a nőknek, hogy dolgozhassanak, a bankszámláikat pedig átadják a legközelebbi férfi hozzátartozójuknak. És Fredé (akit persze akkor még nem Fredének hívnak) megalázva, elkeseredve, dühödten számol be erről a férjének, aki azonban csak a vállát vonogatja: semmi baj, majd ő dolgozik, és gondoskodik mindkettejükről, a bankszámla meg így is úgy is családon belül marad – egyszerűen nem érti felesége szörnyülködését. Hol itt a probléma? És kimondatlanul, Fredé fejében felmerülve, majd ijedten, biztonsági reflexből elvetve ott van a rettenetes gondolat, hogy a férj titkon. valahol mélyen legbelül örül a fejleményeknek. Örül, hogy a nő ki van neki szolgáltatva, hogy „felsőbbrendű” szerepe törvény általi megerősítést nyert, és úgy érzi, helyreállt a világ, visszatért abba az ősi mederbe, amelyből soha nem is lett volna szabad kifolynia, és ahol a nő kulcsszavakban: szolga és anya (és ahhoz, hogy találkozzunk ezzel a gondolkodásmóddal, egyáltalán nem kell disztópiát olvasnunk).

Abban a pillanatban több évezrednyi civilizációs fejlődés, kisebb léptékben pedig egy sok éves emberi kapcsolat kölcsönössége és egyensúlya repül ki az ablakon, és landol kezét-lábát-nyakát törve a kövezeten.

Sosem olvastam ennél találóbb, félelmetesebb és megrázóbb példázatot arról, hogy a privilegizált pozícióban lévők (esetünkben: férfiak) mennyire képtelenek (vagy nem hajlandóak) felfogni önnön privilegizált pozíciójukat, mennyire képtelenek empátiát és megértést tanúsítani a kevésbé szerencsés helyzetűek vagy akár egyenesen elnyomottak iránt, és mennyire felkavaróan erős önvédelmi reflexszel vágnak vissza, amikor utóbbiak szóvá teszik előttük a társadalmi igazságtalanság tényét.”