„Emberi dolgokról szól, de a valóság szövetét fellazítja” – Interjú Veres Attilával

2017. május 31. 08:34

Az Agave Könyvek Könyvhéten debütáló szerzője, Veres Attila olyan történeteket szeret írni, amelyben a szereplők kiesnek a saját, megszokott világukból, és a felismerhetően magyar közeg kiismerhetetlen lesz, veszélyes, de iszonyatos csodákkal teli. Az Odakint sötétebb szerinte egy mitikus történet, ami visszanyúl a teremtéstörténetek toposzaihoz. És hiába érkeznének csápos-szőrös idegen lények, a magyarok simán túllépnének ezen, mint minden máson. Interjúnk.

2017. május 31. 08:34
Pintér Bence

Hogy kerültél kapcsolatba olvasóként a fantasztikummal?

Először is a filmeken és képregényeken keresztül, illetve anyukámnak kiterjedt gyűjteménye volt a Kozmosz fantasztikus könyvek sorozat darabjaiból, bár nem igazán olvastam őket. Inkább a Jules Verne regényekre kaptam rá, különösen a Rejtelmes sziget volt nagy kedvenc. Aztán egy nyarat nagymamámnál töltöttem a nyíregyházi lakótelepen, és kaptam egy olvasójegyet a helyi fiókkönyvtárba. A kezembe akadt a Lopakodó árnyak című kísértetházas antológia, amiben számos remek szerző volt olvasható, így Lovecraft és Robert Aickman is. Levadásztam az elérhető összes Lovecraft-novellát, majd a kezembe akadt A halál útvesztője Philip K. Dick-től, ami átírta azt, ahogyan a könyvekről gondolkodtam. Dick írásait is elkezdtem keresni, majd Stephen Kinget, és így tovább. Nagyjából ez volt a kapudrogok nyara, amikor mindent igyekeztem elolvasni Leslie L. Lawrence-től Kafkán át Poe-ig.

Mikor kezdtél írni?

Mindig írogattam, de igazán olyan hat éve kezdtem el. Addig utáltam minden sort, ami papírra került; hamisnak és üresnek éreztem őket. Aztán egy hosszabb vajúdási periódus után írtam egy novellát, ami mindent megváltoztatott. Láttam a novella hibáit, ugyanakkor rájöttem, hogy ez pontosan olyan sztori, amit írni szeretnék; emberi dolgokról szól, de a valóság szövetét fellazítja, a szereplők kiesnek a saját, megszokott világukból, és a felismerhetően magyar közeg kiismerhetetlen lesz, veszélyes, de iszonyatos csodákkal teli. Igaznak éreztem a szöveget, olyan módon volt kellemetlen, ahogy szerettem volna. Ezután mintha egy gát szakadt volna át, egészen természetesen állt rá a gondolkodásom ezekre a különös történetekre, és csak több novella után jöttem rá, hogy weird fiction-t írok.

Mivel foglalkozol civilben?

Forgatókönyvírással, forgatókönyvelemzéssel, szezonban egy norvég forgalmazó számára segítek filmet vásárolni az európai piacokon. A forgatókönyvírás történhet felkérésre vagy spec-ként, tehát saját ötletből történő, fizetés nélküli írásként. Írok angol és magyar nyelvű forgatókönyveket is, nagyjából egyenlő arányban. Az elemzést leginkább angolul végzem, ez a kiinduló elemzéstől az íróval történő személyes konzultációkon, esetleg helyszíni átírásokon át jelent szkriptdoktorkodást. A filmvásárlásnál megnézem a lehető legtöbb filmet, és a piac és a cég igényeinek megfelelően címeket terjesztek fel vásárlásra. Az utóbbi években már ajánlatokat is tehetek. A filmpiac nagyon hasznos közeg, egy filmet akár percek alatt kell lemérni; írás közben tudom, hogy mik azok a fordulatok, elemek, amik miatt otthagynám a piacon a filmet, így ezeket a hibákat nem követem el.

Jeff VanderMeert és H. P. Lovecraftet említi a fülszöveg, ami nyilván segít elhelyezni a történetet egy bizonyos szempontból. De rajtuk kívül és velük együtt ki volt rád hatással?

Nagyon sok író, bár írás közben igyekszem kizárni a hatásokat. Nem akarok úgy írni, vagy olyan sztorikat, mint valaki más. Nagy hatással volt rám Philip K. Dick, gyerekkorom óta falok tőle mindent. Tinédzserként volt egy elég komoly Stephen King-mániám, és a korai regényeit és novelláit a mai napig briliánsnak tartom. Néhány évvel ezelőtt felfedeztem a modern weird közeget, számos nagyszerű íróval. Szerencsére addigra már eléggé tudtam, mit akarok írni ahhoz, hogy ne kelljen aggódnom a hatások miatt, inkább csak tudom, hogy az, amit én csinálok, hol helyezkedik el a nemzetközi térképen. Megtalálni Thomas Ligotti novelláit nagy reveláció volt, ahogy Jeffrey Ford írásait olvasni is. Caitlín R. Kiernan kimeríthetetlen, zabolátlan, határokat nem ismerő fantáziája és munkabírása nagy inspiráció; amikor az ember leülne pihenni egy kicsit, elég arra gondolni, hogy Kiernan biztos megint valami iszonyatosan menő dolgot ír, míg te itt ejtőzől.

Laird Barron dettó, csak nála lehet tudni, hogy nagyon kemény férfiak és nagyon férfias nők néznek szembe a felfoghatatlan iszonyattal; ismételten, miközben te ejtőzől. Robert Aickman az egyik titkos favoritom, nagyon szeretem, ahogy lassú léptekkel végigvezet a sztorin; kicsit elálmosodsz közben, majd mire véget ér az egész, úgy érzed, valamit kihagytál. Hogy valami történt, csak nem vetted észre, és emiatt nyugtalan leszel. Újra elolvasod a sztorit, nagyon figyelmesen, és megbizonyosodsz, hogy bár minden szót elolvastál, valami akkor is kimaradt. Ott van a szemed előtt, de nem látod. Ezért újra elolvasod, és újra. Szeretnék egyszer én is ilyesmit írni. Imádom T.E.D. Klein valamennyi szavát, amit papírra vetett; ez sajnos nem túl sok, de ami van, az magas minőségű. Igazából öt klasszikus novellájával simán eltemeti lexikon méretű könyveket megtöltő kortársait minőségben. Rajtuk kívül még rengeteg írót kedvelek, de valahol meg kell húzni a felsorolás határát.

Milyen műfajba sorolnád a könyvet?

Weird fiction. Ez persze inkább egy mód, mint műfaj; a fikcióban nyilvánvalónak veszem, hogy a valóság alakítható, de belülről nézve ami abszurd, az is természetes. A regényben keveredik a horror, annak az iszonyata, hogy mennyire egyedül vagyunk ebben az ellenséges világban, a low key tudományos fantasztikummal. Tehát a weird nem megy el abba a szürreál-absztrakt irányba, amit például Miéville csinál mostanában, a mi valóságunk talaján marad a történet, a végére mégis szétbontja azt. Ugyanakkor leginkább a teremtésmítoszok toposzaihoz szerettem volna visszanyúlni; hisz bizonyos értelemben az Odakint sötétebb egy mitikus történet, bár erről nehéz úgy beszélni, hogy fel ne feddjük a történet fordulatait. Bizonyos értelemben a cél viszont épp ez volt: eljutni a hétköznapitól a mítosz szintjéig.

A történet szerint a Magyarországon megjelent idegen lények, a cellofoidák egyszerre hasonlítanak valamiféle csápos tengeri lényre és pókra, de közben nagyrészt úgy viselkednek, mintha aranyos háziállatok lennének. Hogy raktad össze őket?

Azt szerettem volna, hogy teljesen idegenek legyenek a magyar tájtól, a magyar faunától. Azt is szerettem volna, hogy ők maguk is szükségszerűen idegennek érezzék magukat; ezért vannak csápjaik, mintha tengeri lények lennének. Van bennük egy sor, pókokra és rovarokra jellemző tulajdonság, mert kevés idegenebb dolgot lehet elképzelni, mint a rovarvilág. Azt is szerettem volna, hogy ha az ember túl tud lépni a lények idegenségén, akkor kedvelhetőek legyenek, kedvesek, figyelmesek és játékosak. A lajhárokat használtam alapnak, ők nagyon szépen tudnak játszani az emberrel, és kedvelem a mozgásukat. Van benne valami különös, ugyanakkor megnyugtató, és a szőrük tapintása is nagyon jellegzetes. A cellofoidák személyisége pedig részben a macskáktól ered; konkrétan a saját macskáimtól, akik egyébként cameóznak is a regényben cellofoidaként. De nem szerettem volna, hogy a cellofoidák egyértelműen bizonyos állatok keverékei legyenek; legkönnyebben így írhatók le, ugyanakkor megvan a saját bioritmusuk, gondolkodásuk, személyiségük, szerveik és képességeik, amik nem hasonlítanak semmilyen más állathoz.

Azt várná az ember, hogy a rettegést a cellofoidák szolgáltatják, de ez csak részben igaz. Mi lehet félelmetesebb, mint a csápos-szőrös pókszörnyek?

A fülszöveg írásánál nagyon figyeltünk arra, hogy kizárólag a regény kezdőállapotát mondjuk ki, a cselekmény lényegi fordulatait ne, így most nehéz erről beszélni. Való igaz, hogy a félelem legfőbb forrását nem az állatok jelentik. Talán inkább a táj, a valóság, amiben a főszereplőnek léteznie kell. Az élet maga, ami számos kellemetlen, halálos meglepetést rejteget; minden ott van a főszereplő szeme előtt az elejétől kezdve, de nem ismerheti fel a veszélyt, míg talán túl késő nem lesz. A regény részben épp arról szól, hogy az egyén mennyire ki van szolgáltatva a világ átalakulásának; észre sem vesszük, egyik pillanatról a másikra megszűnhet körülöttünk az életünk, elpusztulhatunk egy balesetben, kitörhet egy háború, népirtás áldozatai leszünk, vagy a testünk fordul ellenünk. Ezek a félelmek, veszélyek jelennek meg egy alak formájában, azonban erről többet beszélni megjelenés előtt félek, hogy elrontaná az olvasói felfedezés örömét

A cellofoidák 1983-ban jelentek meg, de látszólag nem voltak túl nagy hatással az általunk ismert történelem menetére: megvolt a rendszerváltás, beléptünk az EU-ba. Mi ennek az oka?

Tudatos döntés volt, hogy Magyarország ne változzon meg. Ennek kettős az oka. Az egyik az, és ezt azóta egyre bizonyítottabbnak látom, hogy Magyarország masszívan rezisztens a változásra. Semmi sem elég sokkoló ahhoz, hogy megváltozzunk, a társadalmi reakció mindenre fragmentált, így a változásról szóló viták elaprózódnak, míg végül valaki más kezébe nem kerül a döntés, mely döntést magunkban dünnyögve elfogadunk, és olyan tíz-tizenöt évvel később verjük az asztalt arról, hogy másképp kellett volna. Ha a nyolcvanas években megjelenik egy halom lefényképezhetetlen csápos lény, amik egyébként nem zabálják fel a lakosságot, ugyanúgy elfogadtuk volna a tényt, ahogy elfogadunk minden mást azóta is. A másik ok az, hogy a sztori részben épp arról szól, hogyan lehet beépíteni a fantasztikus, a spekulatív elemeket a magyar valóságba. Szerintem így.

A fejezetek elején lévő idézetekben azért belemész a történelmi kérdésekbe. Könnyebbnek, vagy nehezebbnek találod, hogy a magyar valóságban játszódó történetet írtál, és nem egy teljesen kitalált környezetet építettél fel?

A célom mindig is az volt, hogy Magyarországon játszassak le fantasztikus narratívát. Úgy gondolom, hogy a történet kereteit kell olyan módon megteremteni, hogy a világ az olvasó számára hihető és hiteles legyen, az olvasó ne essen ki az élményből. Ezt a keretet a történet céljaihoz, igényeihez kell igazítani; ezen múlik minden. A helyes keret megtalálása ugyanolyan nehéz vagy könnyű, ha az ember Berettyóújfalun játszatja le a sztoriját, mint ha a Harmadik Nekro-Galaktikus Birodalom bolygóin. Ez a keret nálam a karakter-központúság és a dolgok kisszerűségének megragadása az első fejezetekben. Ha bolygóközi kalandot írnék, ahol a főszereplő nem is a Földről származik, akkor más keretet választanék, akkor talán arra mennék rá, hogy telezsúfoljam a szöveget mindenféle vad kalanddal és eszközzel. Úgy hiszem, a legtöbb magyar közegben játszódó sztori talán ott hibázik, hogy rögtön az elején nagyot akarnak mondani, berántani minket a fantasztikus helyzetbe, mert az angolszász szövegek is így tesznek; csakhogy ott több száz, vagy akár ezer korábbi szöveg hihetővé tette, hogy mondjuk Londonban mágusok röpködjenek, vagy jöjjenek az ufók. Magyarország viszont, a spekulatív fikció történelmi hiánya miatt, nem pregnáns a fantázia számára. Fel kell törni a talajt, mielőtt magokat vethetnénk bele. Éppen emiatt nem lesznek hitelesek a magyar sztorik, a befogadó nem száll fel a vonatra, mert az már az első mondatnál robog.

Én inkább lassan akarom elmeríteni az olvasót a könyv valóságában, ahol az elején olyan minden, mint amilyennek ismerjük. A cél az, hogy mire a spekulatív elem megjelenik, már teljesen természetesnek hasson. Könnyebbséget jelent az, hogy ha leírok egy szupermarketet, akkor a befogadó tudja, mire gondolok, nem a Plexus-6 bolygó egyik holdját kell elképzelnie. Nehézséget jelent viszont persze, hogy könnyen kieshet az olvasó, ha hiteltelenül jelenítem meg a fantasztikumot a közegben, amit az olvasó ismer. A fejezetek elején található idézetek egyrészt szórakoztatóak, másrészt el lehet kerülni velük a fantasztikus szövegek nagy rákfenéjét: a megváltozott világ retroaktív leírását; tehát amikor két szereplő mondjuk arról beszél, hogy a cellofoidákról hogyan beszéltek a 80-as években az országos lapok. Én ezeket az elemeket, legalábbis a nagy részüket a narratív szövegen kívülre helyeztem, így nem zavaróak, mégis többet tudunk meg rajtuk keresztül azokról az apró változásokról, amik bekövetkeztek Magyarországon. Érdekesség, hogy bár a regényt többször átírtam, a fejezeteket nyitó idézetek soha nem változtak meg. Miután leírtam őket, többé nem nyúltam hozzájuk.

A regényben nem határozod meg közelebbről, hogy merre járunk a magyar vidéken. Volt konkrét terület, konkrét falu a fejedben, miközben írtál?

Volt, konkrétan az a helyszín, ahol a történet eszembe jutott. Szándékosan nem neveztem meg a várost és a környéket, mert azt szeretném, hogy az olvasó olyan vidéket képzeljen el, ami számára a legtermészetesebb. Annak ellenére, hogy egy konkrét környék járt a fejemben, a könyvben leírt környezet nem korrelál a valósággal; az igazi vidék egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy leírtam, a helyszínek nem ott vannak, nem olyan távolságokra, és nem olyan emberek lakják, mint ahogy a regényben szerepel. Végső soron a hangulat átmentése volt a legfontosabb célom, és ehhez nem kellett megneveznem a valós helyszínt, és talán nem is szeretném, nehogy limitáljam az olvasói fantáziát. Egyébként Észak-Kelet Magyarországon kell keresgélnünk.

Mennyire érzed fontosnak, hogy a kisprózában is kipróbálhattad magad élesben, a The Black Aether hasábjain?

Nagyon fontos, hogy megjelenhettem a Black Aetherben, és remélem, hogy ez a gyümölcsöző kapcsolat még sokáig fennáll majd. Természetesen nem csak azt a három novellát írtam, ami megjelent, hanem olyan tizenhat sztorit eddig, és írok továbbiakat. Nagyon szeretem a novelláimat, nem csak írói gyakorlatként vagy regényre való készülésként tekintek rájuk, hanem önállóan megálló, erős írásokként. Vannak koncepciók, amik jobban működnek ebben a formátumban, mint regényként. Azonban épp amiatt, hogy a regényhez hasonlóan nem sorolhatók a novellák igazán műfajokba, és teljesen mások, mint ahogy Magyarországon szoktunk fantasztikus történeteket mesélni, nem találtam nekik megjelenési felületet. A fantasztikus tematikájú magazinoknak (online és print) túl vadak, nyersek, különösek a sztorik, nem elég zsáner-szerűek, mainstream szépirodalmi felületeknek pedig ugyanez, csak túl zsánernek tartják. Nincs is ezzel semmi baj, de nagy megkönnyebbülés volt a Black Aether feltűnése; a magazint gyakorlatilag mintha a novelláimra szabták volna. Olyan, mintha hosszú évek után végre levehetném a bakancsot, ami már túl szűkké vált. Nagyon jó érzés, hogy legalább néhány novella olvasható, remélem, újabbak is kijönnek majd, hiszen több a legjobbak közül még meg sem jelent. Érdekesség, hogy a novellák némelyikében már felbukkan az a bizonyos, a korábbi válaszban említett dolog, ami félelmetesebb, mint a cellofoidák. Így mondhatjuk, hogy a regény és a novellák egy világban játszódnak, melyet én ugyan a regénnyel lezártam, de az olvasók számára még feltérképezetlen.

*

Az Odakint sötétebb június 8-án jelenik meg, és még mindig előrendelhető a kiadó webshopjában 35% kedvezménnyel.. Kövess minket Facebookon és Molyon, olvasd el e-könyvünket a hazai fantasztikum helyzetéről.

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!