Dan Abnett: Titanicus

„A hasonló témájú könyveket olvasók vagy filmeket nézők tudhatják, hogy a titánok gyakorlatilag mech-ek, amik jó ismerősei mindenkinek, akik anno a Beholder Kiadó által megjelentetett MechWarrior könyveket olvashatták. Jómagam faltam őket, igazán kiváló írások rejtőznek azok között a regények között. Igazi háborús sci-fik, tele feszültséggel, adrenalinnal, gép-gép elleni – testközeli, illetve több kilométeres távolságból zajló – összecsapással. (Úgy emlékszek, isteni leírásokkal tarkítva.) A Titanicusban ebből, vagyis harcból, eleve kevés van. Az egész vaskos kötetben – emlékeztetőül mondom, egy hadban álló bolygón három légiónyi titán küzdelméről kéne olvasnunk! – talán négyszer-ötször, ha találkozik egymással néhány titán. Édeskevés, főleg, ha a nagyobb ütközetek leírása, amikor egyszerre többen is egymásnak esnek, teljesen hangsúlytalan, kapkodó. Nem izgalmasan lüktető, hanem listaszerű felsorolásokat tartalmaz: ez elesett, azt meglőtték, az elszaladt, a következő meg elveszett, az egyik Hadúr osztályúnak pedig tönkrement a pajzsa az ütközetben. Túlzásnak tűnhet ez, sarkításnak, de ez bizony ilyen unalmasnak érződött.

Az epikus végső harc is le lett tudva pár oldal alatt, de komolyan, olyan unalmas és veszélytelen volt az egész, hogy még a bolygó kormányzója – vagy kicsoda – is három kilométerre a várostól nézte végig az egész ütközetet… Nem titok, hogy a folyton bukás határán táncoló jó oldal (űrgárdisták és a többiek) melletti drukkoláson túl az erőteljes katonai vonal miatt kedvelem ezt az igen sötét Warhammer 40K-s univerzumot. Ilyen téren a regényben tehát kifejezetten csalódtam – bármelyik MechWarrior könyv messzire lekörözi… –, alig volt háborús jelenet, és a harci részek hangulata is hagyott kívánni valót maga után.”