Űropera
2017. február 6. 10:43

Elkezdődött az Expanse második évada: kritikusunk szerint a James S. A. Corey regényei alapján készült sorozat továbbra is a jelenelg futó legjobb akció-sci-fi. Attól függetlenül, hogy az új karakterként most feltűnő Bobbie nem elég drabális a regényben leírtakhoz képest; James Holdent pedig nem gúnyolja ki annyira a sorozat, mint a könyv. Kritikánk a nyitórészekről.

Mécs Bálint írása.

*

Február 1-jén elindult a Syfy csatorna sorozatának, a The Expanse-nak új évada, méghozzá egy duplarésszel. A James S. A. Corey álnéven Daniel Abraham és Ty Franck által írt Térség-könyvsorozat adaptációja évadnyitányhoz méltó módon a fontos vagy később fontossá váló szereplők bemutatásával, óvatosan építkezve nyit, a második rész végére viszont egészen meglepő sebességgel halad előre a történetben – néhol kissé túl gyorsan.

A Naprendszer az első évadban megismert módon, egyre gyorsuló ütemben halad a két nagyhatalom, a Föld (Egyesült Nemzetek) és a Mars közötti nyílt háború felé, akik egyre komolyabb lépéseket engednek meg maguknak, a felszínen azért, hogy elrettentsék a másikat, de azt már tudjuk, hogy vannak olyan földi érdekcsoportok, akik a konfliktus eszkalálására törekednek. Ebben a részben éppen a figyelmeztetésként egymás űrállomásainak szétlövése van soron, elsőként a marsiak lövik szét a Szaturnusz Phoebe nevű holdját, az EN válaszul célba veszi a Mars egyik, kutatóállomásként használt holdját, a Phoboszt, ami a Naprendszerben gondolkodva tényleg olyan mintha az előkertbe dobnának bombát (de ennek megvalósítása a későbbi részekre maradt).

A földi politikai manővereket a már jól ismert Chrisjen Avasarala szemén keresztül látjuk, a marsiak akcióit pedig egy új szereplőn, Bobbie Draper marsi tengerészgyalogoson keresztül. A történetnek ez a nagyobb léptéke rendben van, nem kapunk nagy fordulatokat, de nincs is mire panaszkodni. Illetve dehogynem, ugyanis Bobbie-t teljes harci díszben a könyvek alapján valahogy úgy lehetett elképzelni, mint egy Warhammer 40k-féle űrgárdista páncéljába bújt maori Gwendoline Christie-t. Ehhez képest itt sem a szkafander, sem a karakter megjelenése nem elég drabális.

A Rocinantét is ott találjuk, ahol az előző évad végén hagytuk, a legénység és Miller nyomozó próbálja összeszedni magát több-kevesebb sikerrel az Eroson történt népirtás/emberkísérlet után, ahonnan éppen csak el tudtak menekülni. James Holden kapitány az egyelőre egészen érdektelen szerelmi szál beteljesítésével lendül túl a nehézségeken, ebben persze segítségére van idiotizmusba hajló bizalma az emberiség jóságában és az információ szabad áramlásának erejében. Sajnos a sorozat egyelőre nem gúnyolta ki ezt a tulajdonságát úgy, ahogy a könyvekben tette a szerzőpáros, pedig ott kifejezetten élvezetes volt az öniróniát sem nélkülöző élcelődés, ahogy saját legsablonosabb karakterük legsablonosabb tulajdonságát állították pellengérre.

De kedvenc emberi roncs nyomozónk, Miller sincs túl jó állapotban, ami az előzmények ismeretében érthető, ugyanakkor sajnálatos, az előző évad legerősebb alakítását hozó Thomas Jane nem véletlenül elég szürke ennek a résznek az első felében – csak a mérhetetlen szerencsétlensége marad meg, hiányzik a karakteréből a konok és kitartó előrevánszorgás. Csupán egy erőtlen vendetta-kísérletre futja neki Amosszal, a Rocinante gépészével szemben.

Az évadnyitó – egyébként érthető – tapogatózó és óvatos történetvezetése a rész közepe táján hirtelen és meglepő lendületet vesz, a készítők bátran belegázoltak a rendelkezésükre álló történetbe. A Fred Johnson-féle Külső Bolygók Szövetsége Toth állomás elleni támadását (amiben részt vesz a Rocinante és Miller is) belesűrítették az évadnyitányba, ami engem legalábbis meglepett. Ettől a történet felpörög, ami kifejezetten jó hatással volt a részre, ugyanakkor a megvalósítás nem sikerült éppen tökéletesre. A látványos és izgalmas űrcsatával nem volt probléma, bár a harc dramaturgiája itt is le lett egyszerűsítve kissé. Miután a Rocinante semlegesíti az ellenséges űrhajót, a KBSz leszállóegysége csatlakozik az űrállomáshoz, és ekkor történik a baj.

A belső térben zajló harcok, az egyébként nagyméretű állomás elfoglalása eléggé lehangoló díszletek között zajlik, hogy ne mondjam komolytalanok ezek a jelenetek. Olyan érzés volt, mintha mondjuk a Zsivány egyes nagy űrcsatájáról ugrottunk volna a Falling skies egyik kevésbé sikerült jelenetére – igaz hogy az a sorozat is a Syfy műve, de a The Expanse pont azért szólt akkorát tavaly, mert minőségi ugrást jelentett ezekhez képest. Ezt tetézte, hogy a történetnek erre a részére túl kevés játékpercet hagytak, az akció cselekménye is elég elnagyolt lett, ettől a történetbeli szerepénél jelentéktelenebbnek tűnt ez a rész.

Viszont a zárójelenet sok mindenért kárpótol, egyrészt a Protogen motivációi is kifejtésre kerülnek. Az eredeti önmagához visszatérő Miller pedig karakteréhez méltó módon tesz pontot az események végére, magára vállalva a brutális döntést az ingadozó Johnson és Holden helyett, majd egyszerűen kisétál a teremből – ez talán a sorozat eddigi legjobb jelenete. Nyilvánvalóan erre akarták felhúzni ezt a részt, hogy fenntartsák az érdeklődést az évad további részeire is.

Az évadnyitány eleje az ilyenkor szokásos biztonságosabb módon építkezett, és nem tartogatott sem nagy fordulatot, sem komolyabb eseményeket, a duplarész végébe már igyekeztek sok mindent belesűríteni, itt viszont összecsapottnak hat a munka. Ugyanakkor egyáltalán nem volt olyan rossz rész, és az építkezés, valamint a zárójelenet rengeteg lehetőséget hagyott arra, hogy jól folytatódjon a második évad. Miller sorsának bemutatása mindig érdekes, de Bobbie szerepének kibontásában, illetve Avasarala machinációiban is bőven van potenciál. Az biztos, hogy továbbra is messze ez a legjobb jelenleg is futó akció-sci-fi sorozat.

*

Ha semmiről sem akarsz lemaradni, kövess minket a Molyon és Facebookon is!

vissza a teljes nézetre