A tanulmánykötet a „romantikus csókot” (bár a szerelem fakasztotta csókok sem mindig romantikusak) elemzi.
Általános nézőpontból leszűkíthetjük, minden tudományos igény nélkül, hogy vannak ugyan aprólékosan utólag sem kielemezhető magáncsókok: anyai, atyai, testvéri, baráti csókok, és vannak határozottan a nyilvánosságnak szánt álcsókok. Az álcsókok például a politikusok csókjai (szinte mindegy, hogy Brezsnyev vagy Juncker hideglelősen hasonló akcióit látjuk), a hatalmasságoknak adott alattvalói csókok és alkalmazott taktikai csókok, virtuális csókok, amiket emlékművek, szobrok, ereklyék kapnak – el egészen Júdás csókjáig. Az álcsókok részletes kategorizálására itt most nem vállalkozhatunk. Megemlíthetjük azonban az álcsókok közt a nyilvánosságnak szánt színpadi és film –látszatcsókokat és reklámcsókokat. Ezek hamisított csókok, megkülönböztetés a ritka véletleneknek és az önbecsapásoknak számító szenvedélyt illeti meg, amikor az alkalom szüli az Éroszt. A hamis csókok közt talán a részegek csókja közelít még valamennyire az őszinteséghez.
Danesi megpróbálkozik a lehetetlennel. Jegyzetekkel látja el tanulmánya fejezeteit, mintegy áttekinti a csók-téma kultúrantropológiai, történelmi és művészettörténeti forrásait. Ha eddig nem tudtuk volna: a csókolódzás megnevezése szörnyűséges szakszóval „oszkuláció”, és e tudományág neve a „filematológia”.
A japán és kínai civilizáció nem ismerte a „romantikus csók” (Danesi fogalma) társadalmi szokását, és voltak más civilizációk, melyek az egymás szájába való kölcsönös nyálcsorgatást egyenesen undorítónak tartották; megint csak más civilizációkban orruk összeérintésével szagot cseréltek a párok. Eddig. Hollywoodnak köszönhetően a csók bizonyára már egyetemes emberi tulajdonsággá vált világszerte. Ennek ellenére jelensége továbbra is titkokat rejt. Pedig szerzőnk szeretné tudományosan rögzíteni jelképeit, mítoszait, rítusait, nyomait a képzőművészetben, irodalomban, zenében és filmen – el egészen az internetes csókig.