A legnagyobb misztikum az, hogy megyünk-e a 66-os úton. A Chicagót Los Angelessel összekötő, 1926 óta létező országút volt az első, ami teljes hosszában aszfaltozott volt – 1938-ba fejezték be. A Kaliforniába tartó nyaralók útvonala olyasmi szerepet töltött be, mint otthon a Balatonra vezető 7-es út. És, habár Jack Kerouac tette igazán híressé Úton című, 1957-es regényfolyamával, ekkor már épp hanyatlásnak indult a 66-os út. 1956-ban ugyanis Eisenhower elnök aláírta az államközi autópályák megépítéséről szóló Interstate Highway Actot, amivel a régi országutakat részint fel-, részint kiváltották az új, soksávos óriássztrádák.
A 66-os út, ami amúgyis számos útvonalváltoztatáson esett át, például részint elhagyottá vált, részint eltűnt. Egykori szakaszain számos mai út osztozik. Az történt ugyanis, hogy az ilyen régi utak egyes sávjait beépítették az új sztrádákba, például a régi út lett a nyugatra tartó sáv, az új pedig a keletre. Vagy az új út párhuzamosan haladt a régivel, a régi pedig használaton kívülre került – vagy felszedték, eltüntették, a hetvenes-nyolcvanas évek után alig maradt belőle valami. Las Vegas és a Grand Canyon között egy rövid szakaszon azonban megmaradt a 66-os út, mentén szellemvároskákkal, ám mint a kanyargó Tisza régi holtágai a szabályozás után, ez is elhagyottan kígyózik a sziklák között, forgalmát az I-40-es vette át. Ám az I-40-esnekmégis van egy 20 mérföldes szakasza, ami az egykori 66-os helyén fut. Valószínűleg.
Erről Williamsnél, a frontier-élerérzést és a 66-os út emlékét intenzíven őrző, Stetson-kalapos lakókkal teli városkánál fordulunk északnak, hogy a Grand Canyon Railroad mentén nyerjünk bebocsátást a nemzeti parkba. A Grand Canyon ugye nem hegy, hanem mélyedés – a Colorado vájta a fennsíkba. A repülőről egy nagy bányának tűnt.
Közelről: fenséges. A folyó vájata 570 millió év geológiai történetét teszi láthatóvá. A homokkövet és mészkövet a folyó, a szél és a jég dolgozta meg látványosan. Habár nem árt vigyázni, mert ha elkap minket egy vihar, akkor hókása is a nyakunkba zúdulhat, minthogy hét perc alatt tíz fokot esik a hőmérséklet. (Nem panaszkodhatunk, az 1600 méter magasan fekvő Denverben épp májusi hóesés szünteti meg az áramszolgáltatást és kényszeríti télikabát viselésére az embereket, mígnem pár nap múlva újra nyári szettbe öltözhetnek).
Ha este továbbmennénk, nem pedig vissza Vegasba, a négy állam sarkához érnénk, ahol Arizona, Utah, Colorado és Új-Mexikó találkozik. Itt aztán tort ül a western-életérzés, nem csak azért, mert itt található a Navajo-indiánok Connecticut-méretű rezervátuma, hanem mert itt van a Monument-völgy, oszlopszikláival, amelyek teteje az egykori talajszint emlékét őrzik. Nélkülük nincs western.
Reggel azonban újra Vegasban ébredünk, hogy ezúttal a nemrég népszerűvé vált Antelope-canyont látogassuk meg, az előző napinál is szebb utakat róva. Dél helyett északnak megyünk Nevadában, majd Arizona sarkát levágva a mormon fellegvárba, Utahba jutunk, meg is fordul a fejünkben, hogy meg kellene nézni Salt Lake Cityt, de hát messze van. Pedig nincs nagyobb különbség két város ethosza között, mint a Sin City, azaz Las Vegas szekuláris, buja, világi és üzleti szellemisége, valamint a mormon főváros mindig öltönyös-bibliás, régimódi, szigorú protestáns felfogása között.
Mi azonban keletnek kanyarodunk, Utah és Arizona határán tekergünk, ahol a szomszéd települések között egy-két órás a távolság. Az utak jó része hosszan nyílegyenes. St. George után áthaladunk a baljós nevű Hurricane-on, majd a pár sziklatövi utcából álló Colorado Cityn, hogy megáljunk a boltban a kopottas, lerobbant Fredoniában, s a Powell-tó után Page-be érjünk.
Ez a város annyira új, hogy a hatvanas években alapították – úgyszintén egy gátépítkezés munkásainak, a Glen Canyon-gát mellett. A hatvanas években épült gát a környezetvédők és a gátpártiak közti vita tárgya volt: rombolja-e a természetet az építmény, vagy épp vizet és áramot szolgáltat a környék lakóink? Melyik az elsődleges. A gát győzött. És hozta létre a Powell-tavat, így a természeti szépség nem szenvedett kárt, hisz ez is gyönyörű.
A nyolcezres városka egyházai a gát utáni emelkedőn külön táblán köszöntik a látogatót, az országút városi szakasza mentén pedig valóban egymás mellett sorakoznak a templomok. Végig. És van benne egykiváló barbeque-s.
Végül megtaláljuk az Antelope-canyont. Az utóbbi években egyre felkapottabb hely élénk narancssárga homokkőformáiról ismert, az egyik fotó Windows-háttérképként lett világhíres. Túravezetőnk egy meredek lépcsőn visz le minket gyakorlatilag a föld alá, hogy több mint egy órán át csodáljuk, mit hozott létre a Teremtő, a szél és a víz segítségével.
A csodálkozás közben a túravezető mesél, aki amúgy navajo indián fiatal, aki főiskolára gyűjti a pénzt, hogy tanár lehessen Page-ben; elmondása szerint imád itt élni. Azt is megemlíti, hogy a ő beszél valamennyit navajoul, a szülei folyékonyak az indián nyelven, a nagymamája pedig csak navajoul tud, nem érti az angolt. Íme, a történelem szele! A homokkőcsoda kanyonocskája a közösségi médiának köszönheti felívelő karrierjét, amit a túravezetők ki is használnak, sugallván, hogy az iPhone-osok a króm szűrőt használják a fotózáshoz – az teszi ugyanis olyan élénknarancssárgává-élénkvörössé a színeket, amilyenek a valóságban csak a felhőtlen napok napsütéses déli óráiban mutatkoznak az útvonal egyes részei.
A régiek és az újak lépcsői:
Fifikás, behemót gépemmel hiába próbálkozom tehát a késődélutáni, felhős időben. A túravezetők azonban nagyon kitesznek magukért, mindenkiről csinálnak csoportos és egyéni képeket, homokot dobálnak a levegőbe, hogy ilyesfajta fényképeket készíthessünk:
A hazaút is gyönyörű, bár a GPS szerint unalmasnak ígérkezik:
Az utolsó este és az utolsó nap Vegasban telik.
A Stratosphere szálló és kaszinó kilátójából csodáljuk a lapos, kiégett füvű várost.
Majd a régi központot, a Fredon Streetet látogatjuk meg, ami jópofa, de azért mégis furcsa érzése van az embernek. A hanyatló Fredon Streetet ugyanis a városi revitalizációs erőfeszítések mentették meg, ma Fredon Street Experience a neve, azaz az utca gyakorlatilag explicite önmaga múzeumát alakítja. Be is fedték, így aztán úgy érzem magam, mintha egy vásárcsarnokban járkálnék.
Éjjel pedig már a Stratosphere-t is a levegőből bámuljuk.
(Fotók: Szilvay Gergely)
Szilvay Gergely amerikai útinaplójának korábbi fejezeteit itt olvashatják:
New York vs Budapest
Ne szórakozz Texasszal!
Új-Anglia: a legrégebbi Újvilág
Tölgyek alatt: az amerikai Délen