Nádas Péter író a napokban volt nyolcvanéves. Tudható róla – többször leírta és elmondta –, hogy semmiféle jelentőséget nem tulajdonít a születésnapjának. Sőt, ennél jóval messzebbre megy. Azt mondja, hogy a születését értelmetlennek találja, hogy inkább meg sem kellett volna születnie. Ha az édesanyja „elcsinálja”, az lett volna talán a legjobb. Ő fogalmaz így.
Súlyos, szinte letaglózó kijelentések, az ember először tényleg nem tudja, hol találjon fogást rajtuk. Mit lehet kezdeni az ilyen mondatokkal? Nádas születésének napján, 1942. október 14-én a német Einsatzgruppék tömeggyilkosságokat hajtottak végre Lengyelországban. Zsidók ezreit, nőket és gyerekeket végeztek ki városok és falvak közelében, erdőszéleken. Akkoriban az ilyesmi nem számított kivételes eseménynek, a Harmadik Birodalom hódító stratégiájának szerves részét képezte.
Nádas édesapja zsidó származásúként munkaszolgálaton volt, Szentkirályszabadján építette a katonai repülőteret, fiát csak hónapokkal a születése után láthatta először. Évekkel később öngyilkos lett. Először a gyerekeit – Nádas Pétert és öccsét, Pált – is magával akarta vinni a halálba, de aztán csak magával végzett, mert a gyerekei szépségének láttán képtelen volt megtenni azt, amit eltervezett. Nádas első emléke egy légitámadás: a becsapódó bomba anyjával együtt csapja a falhoz.
Súlyosan traumatizált gyerekkor, ez nem kérdés.
Szinte elképzelhetetlenül súlyosan traumatizált. Nem csoda, hogy Nádas később sokszor kijelentette, hogy „mindannyian háborús sérültek vagyunk”. Nem csak a közvetlenül érintettek, hanem a leszármazottaik is. Mert az is sérült, aki nem tud róla, aki csak a traumák árnyékában, a traumák elhallgatásának súlyos csöndjében nőtt fel.
Nádas felnőtt életének egy része is az öngyilkossággal való küzdelem jegyében telt el. Megölje magát vagy se? Ha igen, hogyan? Ezek a kérdések álltak a fiatal férfi életének centrumában. Öngyilkossági késztetéseit aztán az író Mészöly Miklós felesége, Polcz Alaine pszichológus mérsékelte, illetve a saját magán elvégzett pszichoanalízisek.
Ezek az életrajzi tények nyilván nem választhatók el Nádas írói munkásságától.
Regényeit, az Emlékiratok könyvét és a Párhuzamos történeteket a huszadik század kollektív traumái járják át, a szereplők a század fizikai, lelki és szellemi romjai között botorkálnak, már nem is megváltást keresnek, inkább csak megpróbálnak életben maradni, ahogy lehet. Megint csak saját maga mondja, hogy munkájának nem igazán látja értelmét, egyfajta autisztikus folyamatként értékeli, az őrület egy speciális nemeként.