Sci-fi

Örökre releváns – Philip K. Dick: A végső igazság

2017. július 18. 14:51

Szokás szerint napjaink problémáiról beszél legutóbbi, magyarul megjelent könyvében Philip K. Dick, a huszadik század egyik legnagyobb látnoka. A végső igazság című kötetben a föld alá költöztették a lakosságot a háború miatt, és mikor az hamar véget ért, akkor sem árulták el nekik, hogy már feljöhetnek. Kritikánk.

Ugye csúfosan bebuktam a nagy Philip K. Dick-újraolvasást, amit még akkor találtam ki, amikor indult az oldal, és tartottam tőle, hogy nem lesz elég könyv, amivel lefoglaljam magam. Ez a Könyvhét és karácsony közötti kvázi holtszezonban jó ötletnek tűnt, aztán kiderült, hogy sokkal több könyv van, minthogy nekem még az öreg Philre is legyen annyi időm, amennyit megérdemelne. Másrészt rájöttem arra, hogy nem biztos, hogy újra akarom olvasni a PKD-regényeket.

Dick hatalmas reveláció volt, amikor középiskolás éveim elején kezembe került Az ember a Fellegvárban, aztán a Valis, aztán sorban az összes műve, amit el tudtam érni és meg tudtam venni. Nekem ő volt az igazi belépő a sci-fibe, és örökre helye is lesz az öt kedvencem között, mert hát na, zseniális fazon. De arra is rá kellett jönnöm, mikor elkezdtem újraolvasni, hogy főleg az ötletei miatt szeretem. Dicknek mindig van egy remek ötlete, amire aztán általában felhúz egy elfogadható, nem egyszer inkább kaotikus plotot; és van mondjuk egy tucat előre megjósolható fordulata, alaphelyzete, karaktere, amit használni fog. Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan könyve van, amit ma is élveznék, úgy, hogy már ismerem az ötletet. (Ettől függetlenül imádom őket egytől-egyig.)

Nem is véletlen, hogy az Agave Könyvek leállt az életmű kiadásával. Főleg olyan könyvek maradtak talonban, amelyek vagy olyan ötlettel dolgoznak, amit máshol elhasznált jobban; vagy tényleg annyira a skála „kaotikus” oldalán vannak a minőség szempontjából, hogy nem érdemes velük rontani a szerző igencsak szuper hazai reputációját. (Ha az Agave csak a Dickeket adta volna ki egész működése alatt, már megérte volna elindulniuk – az a mi szerencsénk, hogy egyáltalán nem álltak meg itt.) Szóval pár gyengébb regény után leálltak, aztán jöttek a csodás borítót kapó újranyomások, illetve a tavalyi hiánypótló novelláskötet. Én nem is számítottam új regényre, mikor kiderült, hogy most nyáron jön A végső igazság. És milyen jókor jött!

A történet tipikus PKD-alaphelyzet: a keleti és nyugati országok között kirobbanó harmadik világháború idején a föld alá terelték a népesség nagyobbik részét, akik most, tizenöt évvel később is úgy tudják, hogy tart az atomháború. Pedig a háború két év után véget ért. A tartálylakóknak szóló félrevezető híradórészletekről, illetve a nyugati államot vezető Talbot Yancy beszédeiről ugyanis profi keleti és nyugati beszédírók és filmesek gondoskodnak, miközben a robotszolgákat birtokló új elit békésen igazgatja a közben nagyrészt parkosított Földet.

Az egyik tartály vezetője, Nick azonban rákényszerül, hogy felmenjen a felszínre, miután főmérnökük meghal, és csak egy új hasnyálmirigy menthetné meg: a főmérnökre márpedig szükség van, mivel nélküle nem tudják teljesíteni a kvótát. Mindeközben pedig egy furcsa fiatal beszédíró feltűnése nyomán hatalmi harc indul az elit körében. Mit tehet Nick, aki most döbben csak rá, hogy átverték őket? Ki fog nyerni a hatalomért folytatott küzdelemben? És mihez kezd a lelkiismeretével küzdő veterán beszédíró, Joseph Adams? Ki is valójában Yancy?

A Dick novelláiban jártas olvasó már a fülszöveg, vagy az én leírásom alapján is rásimerhet három-négy novellára, amelyből A végső igazság (eredeti, találóbb címe szerint The Penultimate Truth, azaz Az utolsó előtti igazság) építkezik. A plot inkább Dick kaotikus oldalát mutatja meg, ahol néha egészen illogikus dolgok történnek, random munkásemberek idéznek középkori filozófusokat és bibliai szöveket, és minden azt szolgálja, hogy az alapul szolgáló víziót minél jobban ki tudja fejteni az író. A karakterek is tipikusak: a műszervek miatt már-már nem is ember főgonosz, a filantróp vállalkozó, meg a keményen dolgozó kisember; bár Gonosz Szőke Feleségből és/vagy a Csábító Barna Femme Fatale-ból most nem kapunk, mivel majdhogynem csak férfiak viszik előre a cselekményt.

Ezt félretéve azonban világos, miért releváns 2017-ben A végső igazság. Az álhírek korát éljük, amikor egy Donald Trump (akire kísértetiesen emlékeztet a borítón lévő Yancy-portré) simán lehet az USA elnöke, és hazudhat, amikor csak akar; amikor lassan elérjük azt a kort, amikor videót is teljesen hitelesen lehet majd hamisítani. Dick képletesen, szokás szerint a hidegháborús paranoiára reagálva, azt a végletekig kitolva arról beszél, hogy a manipulációkkal bármikor megvezethetik a tömegeket. Elhitethetik velünk, hogy háború van, ezért minden eszköz bevethető. A propagandisták lelki világába betekintést nyújtó szakaszok pedig különsen relevánsnak hatnak, ha a hazai állapotokra vetünk egy pillantást.

Összességében nehéz jobb összefoglalást adni, mint amit Farkas Balázs (SFmag) írt Facebookon egy beszélgetésben: „Dick kb. háromszáz évre előre aktuális lesz még”. Így van. És az is igaz, amit Pintér Máté barátom írt utána: „Talán ez a legszomorúbb mondat idén.” Sőt: ez a legszomorúbb mondat a következő háromszáz évre.

*

Kövess minket Facebookon és Molyon, és olvasd el e-könyvünket a hazai fantasztikum helyzetéről!

A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/30634