Északi pszichopátia

2017. július 12. 13:16

Szabó István Zoltán
Próza Nostra

Értelmetlen volna vitatni, hogy Gaiman az egyik legfontosabb élő fantasyszerző. Arról már inkább érdemes beszélgetni, hogy vajon mely formákban mutatkozik a legerősebbnek.

Az írások egyik legnagyobb erénye a karakterek – az északi istenek – megformálásában rejlik. Mindegyikük szerepét alakját éppen annyira értelmezi át Gaiman, hogy megmaradjanak az alapvetően ismert jellemvonásaik, mégis a megszokott ábrázolásmódtól kissé eltérő személyiséggé állnak össze. Thor például hatalmas, erős és hős harcos, ahogyan az elvárható, ugyanakkor annyira hiú, hogy elvakítja a saját büszkesége, így könnyedén az orránál fogva vezetheti testvére, Loki. Éles elméjűnek sem nevezhető; nem veszi észre a finomabb sértéseket, végképp süket az iróniára.

Az a fajta fickó, aki akkor van elemében, amikor ütnie kell, de elbizonytalanodik, amikor nálánál okosabb társaságába kerül, bizonytalanságát pedig a jól bevált erőszakkal igyekszik kompenzálni. Ebben a tekintetben olyan, mint egy kidobóember vagy egy sztereotipikus focidrukker. Csak szotyi nélkül. Mindez azonban tökéletesen szervesül Thor karakterében, és amellett, hogy új réteggel gazdagítja a mitológiai alak kulturális ábrázolását, elvékonyítja az istenek és az emberek közötti határt. Az Északi mitológia istenei esendőek, rengeteg emberi tulajdonsággal. Van azonban egy közös vonásuk: mivel gyakorlatilag halhatatlanok, teljesen érzéketlenek a halandók sorsával kapcsolatban. Mindegyikük pszichopata, képtelenek bármilyen helyzetből is tanulni, újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat és semmi nem érdekli őket önmagukon kívül. Emiatt nehéz volna közöttük olyat találni, aki egy hangyányit is szimpatikus volna az olvasónak.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/30612