Fantasy

Egy csók és más semmi – Gaura Ágnes: Túlontúl

2017. július 1. 08:47

Tündérország romokban hever, az Ördög átka szétszakította az egykor tündöklő birodalmat. De talán elég egy csók ahhoz, hogy véget érjen az évszázados szenvedés. Egy csók, illetve Liliom, a multinál dolgozó budapesti bölcsészlány, aki napról napra keveri magát egyre nagyobb szerelmi bonyodalomba a munkahelyén. Gaura Ágnes új regényét, a Túlontúlt olvasgattuk.

Olvastam is, meg nem is – a szöveg szellemében röviden így foglalható össze kapcsolatom Gaura Ágnes új regényével, a Túlontúllal. A vaskos kötet szuper borítóval és csinos belső grafikákkal csábítja az olvasót egy olyan világba, ahol a tündérek földjén minden egész eltörött, a helyzetet pedig csak egy csók mentheti meg: egy olyan csók, ami egy utazókönyvbe rejtve indul el a szétszakított birodalom egyik sarkából a másikba.

A történet szerint a tündérek birodalma az Ördög átka miatt szétesett, nagyrészt elszigetelődött az emberek világától, és csak nagyon komoly áldozatok árán tudják elérni a tündérek, hogy egyáltalán fennmaradjanak – és hogy fennmaradjon a remény, hogy egyszer megtörhetik az átkot. A kulcs két szerelmes csókváltása lenne, de a két álomba szenderült tündér a birodalmat kettéválasztó árok két oldalán ragadt. A Délibáb nevű tündérlánnyal ragadt két manónak azonban van egy terve: egy mesekönyvben útnak indítják a csókot.

Mindeközben Budapesten: a tündérmeséken felnőtt Liliom éppen szakított barátjával és hazaköltözött a szüleihez. Egy félreértett telefonbeszélgetés nyomán azonban egyre nagyobb galibába keveredik a munkahelyén, ahol hírbe hozzák a fiatal főnökkel, akit csak szőke hercegnek hívnak a háta mögött. És ha ez nem lenne elég, a cég egyik jogásza és annak helyes, festő bátyja is képbe kerül Liliom életében, így egyenesen egy szerelmi négyszögről kell beszélnünk, nem is beszélve a titkokról, amelyeket mindenki rejteget. És ha ez sem lenne elég, a közeli antikváriumban Liliom ráakad egy furcsa, mágikus mesekönyvre.

Már a fülszövegnél úgy voltam vele, hogy ez nem biztos, hogy az én világom, és ha ez egy debütáló kötet lett volna, vagy ilyesmi, akkor ennyiben is maradt volna a közös történetünk. De Gaura Ágnes nem éppen zöldfülű a hazai fantasztikumban: a vámpíros Borbíró Borbála-sorozatában öt könyv jelent már meg, a kötetek pedig szabad szemmel is látható rajongótáborral rendelkeznek. Meg egyébként is szeretem a meséket feldolgozó fantasztikumor szóval úgy voltam vele, hogy bőven megér egy próbát a dolog. Éppen ezért viszont nem is mondhatnám, hogy csalódtam.

A hatszáz oldalas könyvet a századik oldalig olvastam el becsületesen, utána viszont néha heveny lapozásba kezdtem, és gyorsított tempóban értem el a végére: így lesz igaz tehát, hogy olvastam is, meg nem is. Egyértelműen olyan helyzet állt elő, amikor pontosan látom, hogy mi az, amit az írónő rajongói értékelni fognak, mi az, ami tetszeni fog nekik, én viszont pontosan éreztem, hogy nem passzolunk össze. A szöveg tetemes részét hosszas, szellemes, de számomra gyakran túlírtnak érződő párbeszédek adják. Hiányzott az akció, mármint nem valami lövöldözés, hanem hogy a karakterek csináljanak valamit. Az akció aztán meg is jön az utolsó ötven oldalon, ezt újra mondatról mondatra olvastam, ahogy azt illett volna addig is.

Ami egyértelműen látszik, az az, hogy Gaura Ágnes mélyen beleásta magát a magyar mesevilágba, és igyekezett minél több dolgot átültetni ebből a történetbe. Itt is úgy éreztem viszont, hogy sokkal többet beszéltek a karakterek mesékről, mint amennyire azok, hogy is mondjam, beépültek volna a történetbe. Arra gondolok például, ahogy László Zoltán Egyszervoltjában (amit egyébként nem szerettem annyira) teljesen új funkciója van a kisgömböcnek – a hasonló ötleteket hiányoltam kissé, de azt is láttam, hogy egyszerűen máshol van a fókusz, máshol vannak a hangsúlyok. A karakterek közül egyébként egyértelműen a manók voltak a legszórakoztatóbbak: kár, hogy kezdeti katalizátorszerepük után csak várakozásuk napjait követtük figyelemmel, minden plotra gyakorolt hatás nélkül.

Szóval ez nem volt az én regényem. De hogy a kritika mesei befejezést kapjon: a könyvet az írónő bocsátotta rendelkezésemre, amit egyrészt ezúton is szeretnék megköszönni, másrészt pedig a regényhez illően meghálálni. Utazókönyv lesz belőle, amire először a júliusi molyos sörözésen csaphatnak le az érdeklődők. És bár csókot nem rejtek bele, ki tudja, mire képesek az utazókönyvek?

*

Kövess minket Facebookon és Molyon, és olvasd el e-könyvünket a hazai fantasztikum helyzetéről!

A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/30571