Josh Malerman: Ház a tó mélyén

2017. június 14. 11:08

Hipszki László
ekultura.hu

Bár a Ház a tó mélyén történetében nálam nem tudott felnőni a Madarak a dobozban remekül kitalált világához, de azért nincs harag, hiszen a szerző stílusa továbbra is olyan olvasóbarát maradt, mint amit az első regényénél megszerettem.

Ezzel pedig nem is lenne különösebb bajom, valójában nincs is, csak annyira szerettem volna, ha valami igazán zsigeri – lovecrafti – őrület, nevenincs borzalmak miatt kell szorítanom a fiataloknak, nem azért, hogy melyik színű ruha lebeg majd oda egyikükhöz a következő merülés során, vagy hogy melyik lesz az a csudálatos nappal/éjjel, mikor a lány odaadja magát végre a fiúnak. Éppen ezért nem feltétlenül a horror rajongók találják majd meg a könyvben a számításukat, inkább azok, akik (például) a Gyacsenko-házaspár Metamorfózis-trilógiájához hasonló történetben reménykednek. Az Alekszandra és a Teremtés növendékei a végére azért „elborultabb” lett, mint ez a regény, de összességében a kettő nagyon sok jellemzőjében igen hasonló egymáshoz. Pedig annyira adta volna magát egy vérbeli természetfeletti rémtörténet megszületése, hiszen már maga az alapötlet is magával ragadó; szinte fáj, hogy a lehetőség végül kimaradt. Egy ház, ami látszólag a víz alatt épült, nem csak az idők során valamiért belesüllyedt, ahol az áramlatok vagy a korhadás nincsenek semmiféle hatással az ott található dolgokra. Hogy került oda? Mi a ház története? Mi történt a falai közt? Lakott benne valaki? A házat övező lehetetlenségeknek mi a magyarázata? Ki építette? Miért? Miért olyan ellenállhatatlan a felfedezők számára? Kérdések egész sora merülhet fel ezeken kívül is, de választ ne is reméljünk rájuk, ez nem az a könyv, ami a válaszokat is szállítja a történet szimpla elmesélése mellé. Ezt viszont nagy hibának éreztem, mikor összecsuktam a könyvet, hiszen a sok kérdés mellett egy foglalkoztatott már csak igazán. Elolvastam – és akkor most mi van? Kaptam egy teljesen érdekfeszítő regény-csírát, ami most csak úgy lóg a levegőben. Eleje van, meg közepe is, de vége, na, az egyáltalán nincs neki. Mintha a szerző maga sem akart, vagy inkább tudott volna igazán értelmes válaszokat kitalálni, így inkább misztikus köddel zárt hirtelen. Ez a »cserbenhagyás« egy nyúlfarknyi novellánál nem fájna annyira, de egy majdnem-regénynél – hát, köszönöm szépen!

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/30477