Wonder Woman

2017. június 1. 12:36

Szabó Dominik
ekultura.hu

A Wonder Woman végre ugyanis az a szuperhősfilm, amire A sötét lovag óta várunk.

Ez persze szerintem még mindig nem jelent olyan sokat, még ha a körülményeket látva már emiatt is lelkes lehet a szuperhős-rajongó néző. Ha úgy tetszik: végre sikerült egy olyan filmet letenni az asztalra, amitől nem akarom kikaparni az agyamat, ami megüti a konkurencia közepes-korrekt alkotásainak a szintjét, de azért közel sem tartozik a legjobbak közé. Megnézi az ember, nem utálja különösen, de nem is fog érte annyira rajongani. Nem igazán bánjuk, hogy időt szántunk rá, hiszen szórakoztató, minden rosszabb pillanatra jut egy jobb is, ráadásul műfajának számos képviselőjével ellentétben van lelke, ami abszolút szívet melengető, különösen a DC univerzumában, ahol eddig pozitív üzenetekkel vagy minimálisan is szimpatikus erényekkel nem sokat találkoztunk eddig.

Ez persze főként Gal Gadot-nak és Csodanőnek köszönhető. Az elmúlt tíz évben nem sikerült női főszereplővel mainstream szuperhősfilmet készíteni, most viszont egészen remek a szokásostól eltérő gondolkodásmódot vagy megközelítést látni a vásznon – Patty Jenkins jól megtalálta a figura hangját, ami még úgy képes komoly maradni, hogy nem fordul át önmaga paródiájává. Pedig amúgy a kizárólag nők között, a világtól elzártan nevelkedő Diana alakjában több humor is benne lenne (a Marvel valószínűleg ki is aknázta volna), de nagyon jó döntésnek tartom, hogy a poénkodás helyett inkább az érzelmekre helyezték a hangsúlyt. Wonder Woman ugyanis tényleg együtt érez az ártatlan szenvedőkkel, tényleg a részvét, a jó vágya hajtja, ami istenszerű alakjában eposzi méreteket ölt – néhol ugyan eléggé rezgett a léc, hogy elbír-e ennyit a film, de végül kifejezetten szerethető hangulattal ruházta fel az egyébként nem túl erős cselekményt.

Ha ugyanis a történet mélyére tekintünk, akkor ott most sem találunk túl sok eredetit vagy lenyűgözőt. Nem mintha baj lenne vele, de – akárcsak a Marvel esetében – már nagyon úgy érzem, hogy lejárt az eredettörténetek ideje. A sztorit és a hátteret illetően leginkább Amerika kapitány első feltűnése vagy a Thor-filmek juthatnak az eszünkbe, közben pedig nagyon kevés az a hozzáadott érték, amit máshol még nem láttunk. Emiatt szerintem túl sokszor válik unalmassá, nem köti le igazán a figyelmünket, hiába működik a karakterek közötti összhang (akármennyire is egysíkúak a szereplők, a pilóta-Diana kapcsolat meglepőenkellemes) vagy az alkalmanként megjelenő humor (már amikor nem kínos). Még azt is megkockáztatom, hogy Chris Pine jó választásnak bizonyult, pedig erre előre biztosan nem fogadtam volna.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/30394