Kard és varázslat a maximumon: 35 éves a Conan, a barbár

2017. május 15. 09:10

FilmBaráth
Smoking Barrels

A Conan, a barbár pontosan ugyanazt jelenti a sword&sorcery műfajának, mint a Gyűrűk ura a klasszikus high-fantasynak.

A Conan, a barbár elválaszthatatlan attól a kortól, amelyben készült.  Milius hőskölteménye nem pusztán a nyolcvanas évek terméke, hanem maga az évtized celluloidra mentett eszenciája. Az egész filmet körbe lengi és áthatja a Reagan korszak markáns hangulata. Thulsa Doom mindenhová beférkőző, agymosottakból álló szektájáról – noha nem ez volt Milius eredeti szándéka – nem nehéz a korszak „kommunizmus félelmére” asszociálni. Ám, ha egy lépést hátratéve, a film készítési idejének geopolitikai környezetétől elvonatkozva vizsgáljuk a Conan, a barbárt, akkor észrevehetjük, hogy Milius eposza ennél sokkalta általánosabb témákkal foglalkozik.  A kimmériai harcos történetében ugyanis az individualizmus feszül szembe a kritikátlan birkamentalitással. Az egyéniség áll szemben a tömeggel. 

A film végére a felnőtt Conannak rá kell jönnie, hogy az apja tévedett: nem a kardban kell bíznia, hanem önmagában. Az erő benne rejlik, nem pedig a vasban. Lehet, hogy a múltját tragédiák sorozata határozza meg, viszont, hogy ez után mi történik vele, az csak is tőle függ. A Conan, a barbár az akaraterő és a kitartás filmje.  Nem véletlenül indít a film Nietzsche szállóigévé vált idézetének parafrázisával.  Tulajdonképpen már a remekbeszabott főcím szekvencia is – szavak nélkül – nagyszerűen összefoglalja, hogy miről is szól a film: az igazi férfi/jellem/hős tűzben edződik meg. Kora kritikusai közül többen elítélték a filmet a fasiszta felhangjai miatt. (A nietzschei gondolatiság mellett főleg a film kendőzetlen erőszak ábrázolásából kifolyólag. Pedig Miliust nem az öncélú brutalitás vezette, csak hűen akarta ábrázolnia az „akkori” viszonyokat.) Való igaz, hogy a Conan, a barbár egy érezhetően konzervatív értékeket hordozó film, ám nem hinném, hogy „fasisztább” lenne, mint bármelyik másik olyan akciófilm, ahol az izmos főhős győzedelmeskedik a „visszataszító” gonosz felett. (Annak, hogy az ellenfél ez esetben fekete, nem hinném, hogy különösebb jelentősége lenne. A Conan semennyivel sem fasisztább film, mint a Thor, ahol a szőke szuperember kerekedik felül a kígyó jellemű, alakoskodó girnyón.)

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/30200