Orson Scott Card: Az elme gyermekei

2017. március 14. 13:23

Orson Scott Card már a Fajirtásban befejezhette volna a regénysorozatot, de mivel előre eladta a történetet, így két részre bontotta a regényt, aminek köszönhetően megszületett ez a könyv is. Pedig mennyivel jobban jártunk volna, ha csak trilógia lett volna!

Az élet a legértékesebb az univerzumban, mégis Cardnak sikerült egy olyan brazil-szappanopera-szerűséget létrehoznia, amivel kb. 150 oldalon keresztül halálra untatta az olvasóit. Szinte semmi másról nem volt szó a könyv egyharmadában, mint a három test nyavalygásáról. Az egész egy ellentmondásokkal átszőtt szellemi cicaharchoz hasonlított. Bármelyikük kész lett volna feláldozni az életét azért, hogy egy fajt megmentsen, de amikor Jane-ről volt szó, aki egy személyben képviselt egy fajt, akkor egyik test sem volt hajlandó lemondani az »én«-jéről, és inkább választotta volna az értelmetlen elporladást, minthogy átengedje porhüvelyét. Arról nem is beszélve, hogy a három test egyetlen aiuhoz tartozott, tehát kettőnek a sorsa meg volt pecsételve, Jane halálával pedig véget ért volna a fénysebességnél gyorsabb utazás is. A kérdés mindaddig nyitott maradt, míg el nem érkezett az ansible hálózat lekapcsolásának ideje.

Érződött az egész regényen, hogy Card valami nagyszabású lezárást szeretne a sorozatnak, miközben nyitva hagy egy kiskaput a folytatás számára. A szikra azonban ami átragyogta a Fajirtást, itt kihunyt. A történet ellaposodott, és a nyitva maradt kiskapu sem tudta megmozgatni a fantáziámat. A végéről már ne is beszéljünk! Nem tudom, hogy mi történt Carddal, de olyan sablonokkal kezdett el dolgozni, ami egy lányregénybe még beleférne, de egy sci-fibe nem. Ráadásul a lezárásban akadtak logikai hibák is, amik végképp kiábrándítottak egy lehetséges folytatásból, de az i-re a pontot az utolsó fejezet tette fel, ami gyakorlatilag egy romantikus regény lezárásának felelt meg.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/29158