Buffy 20

Buffy, a vámpírok réme: a zsánersorozat, ami megváltoztatta a tévét

2017. március 10. 06:21

Ma ünnepli huszadik születésnapját a Buffy, a vámpírok réme, ami sokkal több volt egyszerű vámpíros sorozatnál. Egyszerre hozta a drámát és a komédiát, párbeszédeit a mai napig idézik, formátuma, megoldásai pedig széles körben hatottak az elmúlt két évtizedben. Enyhén spoileres születésnapi áradozás az azóta a Marvel-unverzumot felhúzó Joss Whedon első gyermekéről.

Egy vagány srác és egy szöszke csaj tör be éjszaka a sötét, ijesztő helyi gimnáziumba. A lány aggódik, a fiú nem, nyilván fel akar vágni. Veszély van a levegőben. Valami történni fog. Valami szörnyű. A sorozat címe vámpírokat ígér, és igen, a fiú már fixírozza is az ártatlan diáklány nyakát… Amikor a lány minden átmenet nélkül vámpírrá változik, és megharapja a srácot. Annyi, de annyi mindent el lehet mondani a húsz éve indult Buffy, a vámpírok réme című sorozatról, de ahogy gondolkodni kezdtem, nekem rögtön ez jutott eszembe. Itt az első jelenet, ami rögtön csavar egyet a szokásos kliséken. Azonnal felvillanyozza az embert.

Pedig nem is ez volt az első rész, amit a sorozatból láttam. 2004-ben vagy 2005-ben lehetett, amikor még annyira azért nem voltam rácsavarodva a fantasztikumra, sokkal inkább kötött le a krimi. Azért néztem pár SFF-sorozatot akkoriban: amire még emlékszem, az a Bűbájos boszorkák volt, emellé sorolt be aztán egy kedves osztálytársnőm és barátom ajánlására a Buffy, hogy rövid úton az örök kedvenceim közé kerüljön. (Frissítés: ő úgy emlékszik, hogy én ajánlottam.) Azóta kétszer néztem újra az elejétől, először angolul, aztán újra magyarul. Ez alapján kijelenthetem, hogy nincs még egy sorozat, ami olyan szinten határozta volna meg a fantasztikum helyzetét a világban, mint a Buffy; miközben minden szempontból remek szórakozást nyújtott.

A karakter 1992-ben debütált, a történetet pedig már akkor is az a Joss Whedon írta, aki azóta a Firefly-jal és a Marvel-univerzum összerakásával emelte be a mainstreambe a fantasztikus témákat, és aki már akkor is azt tűzte ki célul, hogy felforgassa a szokásos kliséket. 1997-ben aztán sorozat lett az ötletből, a következő alapvetéssel: adott Buffy Summers, egy ártalmatlannak tűnő szőke gimnazista lány, aki titokban nem más, mint a Vadász, aki főleg a vámpíroktól, de egyébként minden más természetfeletti fenyegetéstől védi a világot. A Vadász mindig nő, mindig csak egy van belőle, és ha meghal, akkor a potenciális jelöltek közül kapja meg egy fiatal lány az erejét.

A történet elején Buffy (immár Sarah Michelle Geller által megformálva) a film történései után édesanyjával a kaliforniai Sunnydale-be költözik, és egyáltalán nem akar Vadász lenni. Szerencsétlenségére viszont Sunnydale éppen a pokol egyik szája felett fekszik, így muszáj használnia az erejét: ebben lesz segítségére a mellé kirendelt Őrző, Giles, az iskola könyvtárosa. Hamar csatlakozik hozzájuk a bénácska, de jószívű és kitartó Xander, illetve a szintén bénácska, számítógép-szakértő, majd szépen lassan erős boszorkánnyá fejlődő Willow. Ők adják aztán annak a csapatnak a magját, ami folyamatosan változik, de állandóan együtt küzd Buffyval a várost és a világot fenyegető erők ellen hét évadon át – Scooby Gangnek hívják magukat, utalva a klasszikus rajzfilmre.

A sorozat formátuma rengeteg dologra adott lehetőséget, és Whedon gyakorlatilag minden gólt belőtt, ami csak adódott. Sokan arról beszélnek, hogy a televíziós sorozatok most csúcson járó aranykora egyenesen a Buffyval kezdődött. Az epizodikus jelleg, tehát a heti szörnyek mellett már az első évadban megjelent az átívelő szál egy főgonosz személyében, ez a trend pedig egyre erősebb lett. A sorozat egyszerre tudta hozni a könnyed komédiát és súlyos drámát, nagyon komoly témákat vetett fel, ezek a problémafelvetések pedig együtt nőttek a csapattal. A csapattal, amit nem lehetett nem imádni. Mindenki találhatott egy neki szimpatikus karaktert: mindegyikük komplex, jól átgondolt, folyamatosan fejlődő figura volt.

A Buffy előfutára volt a kétezres évek vámpírőrületének, és egyben prototípusa a hasonló pályán mozgó paranormális romantikát eluraló szerelmi háromszögnek, bár egy teljesen más minőségben. Buffy első szerelme a lelkét büntetésből visszanyerő vámpír, Angel, a jófiú, aki aztán később külön sorozatot kapott; későbbi kedvese pedig a szintén vámpír Spike, a rosszfiú, aki ellenségből válik a sorozat egyik legkedveltebb protagonistájává. De ugyanilyen érdekes karaktereket kaptunk a bosszúálló démonból emberré lett Anya; a vérfarkas Oz; vagy a Buffy sötét oldalaként is értelmezhető másik vadász, Faith személyében. A sorozat azért is működött ilyen jól, mert a természetfeletti történések mellett valódi emberi drámákat, működő kapcsolatokat tudott mutatni a nézőknek.

Könyvtárnyi esszé, dolgozat és könyv értekezik arról, hogy milyen sok dologról szólt a Buffy, de mindenképpen érdemes kiemelni a feminista jelleget. Talán nem kell akadémiai szinten értekeznünk arról, hogy egy lelkileg és fizikailag is erős, nagyon súlyos döntéseket meghozó és nála kétszer nagyobb fickókat naponta tízszer arcon verő női főszereplő miért is releváns ilyen szempontból. Buffy egyértelműen feminista ikon, de a sorozat más vetületei is újdonságot hoztak: itt volt látható például országos televízión először leszbikus szexjelenet. De a sorozat a fantasztikum által adott lehetőségeket legjobban kihasználva értekezett különböző általános, vagy éppen nagyon specifikus szociális jelenségekről legyen szó akár az iskolai zaklatásról, a nőgyűlöletről, az alkoholizálás ártalmas hatásairól, a gyászról vagy a felnőtté válásról.

A komoly témák mellett azonban folyamatosan jelen volt a humor. Manapság a Marvel-filmeket szokták azért dicsérni, hogy milyen jól kezelik ezt a területet, és a Whedon-féle kapcsolat miatt talán nem túlzás azt mondani, hogy az alapokat ezen a téren a Buffy rakta le. A sorozat alapvetően nagyon játékosan kezelte az egész témát, tele volt popkulturális utalásokkal, a párbeszédek, vagy Buffy egymondatos beszólásai pedig örök mesterműnek számítanak. A Buffy ezen oldalának iskolapéldája talán az epizód, amiben maga Drakula gróf is felbukkan Sunnydale-ben.

Leszögezhetjük, hogy a Buffy hosszan, több irányba hatva egyértelmű katalizátora volt annak, hogy a geekoszféra (© by Roboraptor), a fantasztikum, ez az egész furcsa világ az elmúlt két évtizedben gyakorlatilag komolyabb ütközetek nélkül foglalta el a tévéképernyőket és a mozivásznakat. Befejezése után egyébként platformot váltva a nyolcadik, kilencedik és tizedik évad képregényes formában jelent meg az elmúlt években, és meglepően jól is sikerült, szóval azt is nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek – külön fut egy Buffy- és egy Angel & Faith-füzet. (A meglepő fordulatoktól ezek sem mentesek: Giles például ott most egy tizenkét éves kamaszfiú.)

Eredetileg azt terveztem, hogy az évforduló alkalmából csokorba gyűjtöm a kedvenc részeimet, de egy ilyen lista összeállítása szinte lehetetlen. Túl sok van, nézzétek meg mindet. Ami biztos, hogy az egyik legjobb, sőt, talán a legjobb a hatodik évad hetedik része, a 2001-es Once more, with feeling. Manapság már általános, hogy egy-egy sorozat musical-epizóddal jelentkezik, amiben minden szereplő énekel valamiért, de akkoriban ez nem volt jellemző. A dalolászás viszont nem volt öncélú: a történet egy olyan szakaszáról volt szó, amikor mindenkinek titkai voltak, feszültség volt a levegőben, a városba érkező énekes démon varázslatára pedig mindenki a legféltettebb titkáról énekelt. Minden ízében tökéletes sorozatepizód, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy milyen eszementen jó dalokat írtak hozzá.

Oldalakon keresztül tudnék még áradozni a Buffy-ról, de egyszer ezt is be kell fejezni. Húsz év sok idő, húsz év alatt csúnyán szoktak öregedni a dolgok, de biztos vagyok benne, hogy elő fogom még venni a Buffyt, és negyedszer is meg fogom nézni. A fiamnak írt „muszáj látnod”-listára is az elsők között került fel. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a tökéletes dolgokat. A Buffy, a vámpírok réme ugyanis azon kevés dolog közé tartozik, ami bizony maradéktalanul tökéletes.

*

Kövess minket a Facebookon és a Molyon is, hogy ne maradj le semmi fontosról.

A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/29029