Fantasy

Szűkre szabott, de bátor fantasy – Katherine Addison: Koboldcsászár

2016. december 8. 07:54

Az „egyszerű, de nagyszerű” elvet követi Katherine Addison (Sarah Monette) Locus-díjas fantasyje, A koboldcsászár, amit egész egyszerűen jó olvasni. Főszereplőjét, Maiát, egy teljesen esélytelen, teljesen alkalmatlan személyt odalökik a császári udvar tetejére és közepébe, hogy nesze, oldd meg, éld túl. Kritikánk.

A fantasy általában nagyon alkalmas arra, hogy egy író megmutassa, hogyan tud óriási hőstetteket, eposzi csatákat leírni, hogyan tud az utolsó kavicsig kidolgozni egy világot, hogyan tud világrendeket fenyegető mágiát és fenyegetést létrehozni, és minthogy a legtöbb szerző ezt ki is használja, az olvasó már nem csak számít arra, hogy minden jó nagy és epikus legyen, hanem olykor el is várja. Ha ilyen prekoncepciókkal megyünk neki Katherine Addison regényének, A koboldcsászárnak, akkor igencsak meg fogunk lepődni: a fantasy átlagos méreteihez képest rendkívül „szűkre”, kicsire van szabva – ám ez egyáltalán nem negatívum, sőt, ebben az esetben egy bátor és működő dolog.

Minden elemében az „egyszerű, de nagyszerű” elvet követi a regény. Már az olyan szimpla, alapvető dolgokban is érződik valamiféle minimalizmus, mint például a helyszín. Néhány oldalt leszámítva az egész történet egyetlen helyszínen, a Tündék Országának császári udvarában játszódik, itt vagyunk Maiával, a főszereplővel. Elmondásokból, területek, dinasztiák említéséből lesz némi fogalmunk arról, hogy az említett birodalom bizonyára elég nagy, de a saját szemünkkel ezt nem látjuk. Mivel nem tesszük ki a palotából a lábunkat, se felfedezésre nem indulunk, se kalandokba nem keveredhetünk a főszereplővel, semmi sem torkollhat brutális párharcba, háborúba. Na, de akkor mi adja az izgalmat?

A koboldcsászár alapja az, hogy egy teljesen esélytelen, teljesen alkalmatlan személyt odalöknek egy császári udvar tetejére és közepébe, hogy nesze, oldd meg, éld túl. Sok lehetőség rejlik egy ilyen kiindulópontban, és Addisonnak sikerült olyan tempóban, olyan olvasmányos formában elénk tárnia az eseményeket, hogy anélkül, hogy bármi igazán kiugró brutalitás vagy arcot letépő fordulat történne, meglepően szórakoztató figyelemmel kísérni Maia mindennapjait. (Az olvasmányossághoz még annyit: ebben óriási szerepe van annak, hogy milyen szépen gondozott a magyar szöveg.)

Egy udvar tipikus karakterei, intrikusok, segítők, nem várt oldalról érkező szövetségesek, gyanús alakok jelentkeznek be, és ha a szívünk nem is ugrik ki a helyéről nagy izgalmunkban, bőven le tud kötni minket, ahogy ezek egymást kerülgetik. Olyan problémákat látunk felmerülni, mint a hivatali és bizalmas viselkedés közötti egyensúly megtartása, a személyiséggel szembemenő kommunikáció gyakorlása és döntések meghozása. Úgy általában: hogyan marad meg magánszemélynek az ember (kobold), ha közben a politikát és az etikettet szem előtt tartó uralkodónak kell lennie.

Az, hogy egy nem csendes szenvedés az egész, hanem érzelmekkel teli, elgondolkodtató folyamat, Maia érdeme. Talán nem badass, talán nem „forma”, még humora is alig van szegénynek, de ő ezt nagyon jól tudja magáról. Ösztönösen kedves és jószívű, megvan a magához való esze, az utolsó lapokig esendő és kötelességtudó – egyszerűen nem lehet nem szurkolni neki, és nem lehet nem megszeretni. Márpedig ha őt megszereti az olvasó, akkor az egész regényt szívesen fogyasztja majd. Ő a siker záloga, ugyanis a többiek mind csak hozzá képest foglalnak helyet a történetben. Nem tudunk meg egy mellékszereplőről sem többet annál, mint amennyit Maia szeme lát belőlük (az pedig gyakran igen kevés), így nem is ismerjük meg őket behatóbban.

Sajnálatos, mert néhányukban ott van a lehetőség. Így, jelenlegi formájukban most nem annyira személyiségük, inkább csak funkciójuk van, ennél fogva pedig minden drámai fordulat és nagyhatású esemény ellenére szinte mesei könnyedségű marad az egész történet. Amik viszont nem mesei könnyedségűek, azok a nevek. Hadd osszak meg egy nagyon fontos információt azokkal, akik el fogják olvasni a könyvet: a végén van egy névszedet. Nekem nem mondta senki, úgyhogy néha kicsit szenvedtem, de én most mondom.

A fentiek közül semmit sem írtam negatívumként. Minden csak a történet természetéből és az írónő megközelítéséből fakadó sajátosság – van, akinek elnyerik a tetszését, van, akinek nem. Ami azonban tényleg probléma (mondjuk nekem nem, de ha már azt mondják, ennek is kell benne lennie, akkor megkérdezem, hol van), az a steampunk, pontosabban annak hiánya. Ahogy a borítón is látszik, van léghajó, és később valóban előkerül egy-két olyan találmány vagy építmény, amiben megvan a XIX. századi íz, de ez a terjedelmet tekintve nagyon elenyésző.

Nagyon fura elképzelés a steampunkot a tündékkel és koboldokkal mixelni – nem rossz, de fura –, és Addisonnak ezt a kihívást nem is sikerült teljesítenie. Talán túl bátortalan volt hozzá, talán pont a szűkre szabottság áldozata lett az ötlet; az tény, hogy ha nem viszed ki a szereplődet a palotából, ha inkább a négy fal között zajló vitákra és megbeszélésekre fordítod az idejét, akkor aligha találkozhat a fergeteges steampunk világoddal. Aki nem kifejezetten ezért olvassa, akinek hozzám hasonlóan nem igazán oszt vagy szoroz a téma, az így is boldogan ellesz, aki viszont kifejezetten a steampunk miatt indul neki, az csalódni fog.

Ugyanakkor meglepődnék, ha tömegével jelentkeznének azok, akik nem elégedettek ezzel a könyvvel. Szépen felépített, kissé ráérős, de egyáltalán unalmas történet ez, a sorok visznek magukkal, ráadásul egy nagyon szerethető főszereplőt is bemutat nekünk. Nincs jobb kifejezés erre: A koboldcsászárt egyszerűen csak jó érzés olvasni. Abszolút alkalmas arra, hogy két súlyosabb dark fantasy között kicsit átlessünk vele a világos oldalra.

A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/26962