Sylvain Neuvel: Alvó óriások

2016. november 29. 08:11

danialves
Smoking Barrels

Az Alvó óriások első lapján elhelyezett ömlengő idézetek és a tartalom kontrasztja annyira durva, hogy már én érzem kínosnak a Sylvain Neuvel alkotására aggatott jelzőket.

Például szinte felsorolhatatlan, Neuvel mennyi klasszikus sci-fi legendából hegesztette össze művét: az Alvó óriások először Erich von Däniken konteóit lopja el használja fel: valamikor az ókorban egy nálunk fejlettebb faj meglátogatott minket, és a mai napig megfejthetetlen technológiát (jelen esetben egy hatalmas harci robotot) hagyott hátra, ennek felfedezését egy tudóscsapatra fókuszáló B-kategóriás Crichton-thrillerben prezentálja, amelybe az X-akták névtelen és mindent a háttérből mozgató, az elnöknél is hatalmasabb nemzetbiztonsági ügynökei (meg egy-két további motívuma) is beleszólnak. A szerző legnagyobb blöffje azonban a Z világháború szerkezetének felhasználása volt (amelyet a borító tanúsága szerint néhány »szaktekintély« sikeresen fel is ismert), azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem egy antologikus novellafüzérről, hanem egy konvencionális sci-fi kalandregényről van szó, amelynek megformálására így az interjúkból és naplórészletekből felépülő narratíva teljességgel alkalmatlan.

De Neuvel még inkább: míg Max Brooks bestsellerében az elbeszéléseknek egyedi stílusa, sajátos funkciója volt, az Alvó óriások szereplői készséges szószátyárok, akik gyakorlatilag az író szócsöveiként funkcionálnak, legyen szó a tudományos részletek elmagyarázásáról vagy legféltettebb titkaik megvitatásáról (és ne feledjük, fejezetről fejezetre egy arctalan és hátsó szándékokkal rendelkező ügynöknek tálalnak ki). A dialógusokon ott érződik a kezdő író görcsössége is, aki szükségét érzi annak, hogy figurái minden második mondata egy szellemes riposzt legyen, az viszont nem tűnik fel neki, hogy azok ezzel vesztik el egyedi hangjukat. (És ezen az sem segít, hogy a magyar fordítás kifejezetten küszködik bizonyos angol kifejezések magyarra való átültetésével...) Tulajdonképpen ez a szerkezet csak arra jó, hogy Neuvel a lehető legkevesebb erőfeszítéssel adja át a regényét képező információmennyiséget, szerencsétlenségére az irodalom lényege azonban éppen ennek az információnak a tálalása. Stílus, karakterek, konfliktusok, dramaturgia híján pedig az Alvó óriások pedig tényleg úgy tetszik, mintha valaki egy gyermeki fantáziáját gyúrta volna egy száraz jelentéshalmazzá.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/26753