Fantasy/Noir

Ez a város egy távoli bolygó – China Miéville: The City & the City

2016. szeptember 15. 11:00

Majdnem minden díjat megnyert megjelenésekor China Miéville The City & the City című műve. A brit szerző fogta a harboiled/noir krimi műfaját, betolta az egészet Közép-Európába, és az egészet úgy csavarta meg, hogy a főszerepet valójában a két, fizikailag egy helyen lévő, mégis két teljesen különböző város kapja. Kritikánk.

Két okból vettem elő most China Miéville legdíjnyertesebb regényét, miután hosszú évekig tologattam a Kindle-ön. Egy: nem valószínű, hogy a közeljövőben meg fog jelenni magyarul, és a The Last Days of New Paris után úgy éreztem, hogy – szemben a négy-öt évvel ezelőtti helyzettel – már bátran belevághatok angolul, érteni fogom. Kétszer is amiatt tettem félre ugyanis, mert egy csomót kellett szótáraznom az első tíz oldalon. Kettő: mind a Vastanács, mind az imént említett kisregény, miközben élveztem őket, inkább csalódás volt számomra az életműhöz viszonyítva.

Szóval hosszú szemezés után kezdtem neki The City & the City-nek, ami pedig a fülszöveg alapján talán a számomra legizgalmasabb műnek tűnt az életműből. A 2009-ben megjelent regény, ha csak a díjak alapján mérjük, egyébként is Miéville legértékeltebb regénye: megnyerte Hugót, a Locust, a World Fantasy-díjat, a Brit SF-díjat, az Arthur C. Clarke-díjat és a Kitschiest, a Nebulára és a Jon W. Campbell-emlékdíjra pedig jelölték. Ha valamire lehet azt mondani, hogy elsöprő siker, akkor ez az urban fantasy-noir minden szempontból az volt.

Az alaphelyzet: van egy közelebbről meg nem határozott földrajzi elhelyezkedésű közép-európai városállam, ami valójában kettő – azaz egy fizikai térben léteznek, de minden más szempontból különállnak. Egyrészről van a gazdaságilag lemaradóban lévő Besźel, másrészről pedig az egyre inkább fejlődő Ul Qoma. A két város fizikailag egy, a jog, a politika, a kultúra, az építészet szempontjából azonban rendkívül különböző; a lakosokat pedig gyerekkoruktól kezdve arra kondicionálják, hogy egyszerűen ne vegyék észre, ne lássák, ne hallják (unsee, unhear) a másik várost.

Képzeljük el úgy, hogy mondjuk a Rákóczi út (amire most éppen rálátok) egyik oldalát egyszerűen nem vesszük észre, mert máshol van. De lehet, hogy egy-két ház azon az oldalon is a mi városunkhoz tartozik, azokra rá szabad nézni. Vannak teljesen az egyik városhoz tartozó részek, és vannak megosztott utcák – meg kell tanulni a legkisebb részletek alapján felismerni, hogy ki/mi melyik városhoz tartozik. Persze ez az egész csak úgy tud működni, ha van valami kényszerítő erő: ez az erő a regény világában a Breach nevű szervezet, ami minden, a városok különállását megsértő cselekményt azonnal és keményen büntet; a véletlen eseményeket (közlekedési balesetek) pedig gyors közbelépéssel oldja meg.

Erre a rendkívül izgalmas ötletre fűz fel China Miéville egy viszonylag megszokott és egyszerű elemekkel operáló noirt. A besźeli Tyador Borlú nyomozó kezd el nyomozni egy halott nő ügyében, akiről hamar kiderül, hogy Ul Qomában tanuló kanadai régészhallgató volt. Az egész ügy persze túlmutat önmagán, belekeverednek a két város egyesítését pártolók, aztán a nacionalisták, a politikai vezetők, és az egész fölött ott lebeg a kérdés: vajon tényleg létezik a két város között egy harmadik, ami titokban mindent irányít? Borlúnak mindkét városban nyomoznia kell, hogy kiderüljön az igazság.

(Simon Rowe térképe a két városról)

Két megállapítás. Egy: tényleg gördülékenyen tudok most már Miéville-t olvasni angolul, bár továbbra is sok a brit szleng, de a saját szóalkotásai itt most nem tengtek túl. A próza persze remek. Kettő: tényleg kellett nekem ez a két fenti mű után. A New Paris és a Vastanács is első sorban a szerző furcsa ötleteinek orgiája, míg a The City & the City világa sokkal visszafogottabb, de ezzel valahogy fókuszáltabb, kellemesebb is. A közép-európai légkör megteremtéséért jár egy nagy ötös a szerzőnek, nem is beszélve a furcsa ikervárosok atmoszférájáról, ami emlékezetes lett, főleg, mivel valójában nem is annyira elképzelhetetlen. Évekig sétál az ember ugyanazokon az utcákon, de ha igazán elkezd figyelni, mindig talál valami újat, amit ugyan eddig is látott, de nem vett észre.

A karakterekkel és a történet alakulásával elvoltam, de a fenti dolog nélkül elég közepes krimi lett volna önmagában. Nem tudtam nem arra gondolni közben, hogy mennyivel jobban kapta el a noir/hardboiled elemeit, és nem mellesleg ültette azokat közép-európai környezetbe Kondor Vilmos a Budapest Noirban. Ami talán legjobban hiányzik az igazi hardboiled-élményhez, az a detektív motivációja. Számomra nem derült ki, mi hajtja Borlút az ügy felderítésében – nem vonódott bele annyira személyesen, ahogy az jellemző az ilyen karakterekre, nem lett belőle az igazságért a végsőkig küzdő ballonkabátos lovag.

Nem lehet azonban leválasztani a megteremtett világot a cselekményről és a karakterekről: az összhatás teljesen rendben van, a díjesőt is simán indokoltnak ítélem így fél évtized távlatából. Nem mondom, hogy ez lett a kedvenc Miéville-regényem, de egyértelműen dobogóközeli helyre került. És egyértelműen megérdemelné a magyar kiadást.

A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/24682