The Geek Feminist Revolution

Geek feminista forradalom: de mi lesz a fiúkkal?

2016. június 13. 11:04

Tényleg feminista forradalom történik a geekvilágban? A díjakra jelölt művek nemi statisztikái szerint mindenképpen. És ha igen, miért ne legyenek dühösek a többszörösen privilegizált, azaz fehér, középosztálybeli, heteroszexuális férfiak? Más nézőpontokról, változó kulturális narratívákról és az új status quo elfogadásáról Kameron Hurley esszékötete kapcsán írtunk esszét.

„You know… I've always considered women to be people.” (George R. R. Martin)

 

Sosem törődtem kifejezetten azzal, hogy ki írta a könyvet, amit éppen olvasok. Öreg? Fiatal? Férfi? Nő? Szép? Csúnya? Fehér, latin, fekete? Nem igazán érdekelt, hiszen végső soron az számít, amit írt.  Illetve hát persze, törődtem vele, de nem ez befolyásolta a döntésem, hogy elkezdem-e olvasni. Egyszer mégis végigpörgettem a Molyon, hogy évente átlagosan milyen arányban olvasok női szerzőket, és az eredmény egészen döbbenetesen egyoldalú volt: majdnem csak férfi szerzőket olvastam. Persze nem hiányoztak teljesen a női szerzők a az életemből, hiszen rengeteg Agatha Christie-t elolvastam 10-12 éves korom között; illetve a fantasztikummal is először egy nő, J. K. Rowling nyomán kerülhettem kapcsolatba.

Ez még abban az időben volt, amikor nem volt ekönyv-olvasóm (prekindleiánus idők, írtam nemrég), tehát olvasmányaim zöme a hazai kiadók éves terméséből és közkönyvtárak állományából került ki. Mivel sosem az alapján kerestem könyvet, hogy férfi írta-e vagy nő, ezért a következő magyarázatok maradtak: az általam preferált zsánerekben (sci-fi, fantasy, krimi) döntő, szinte kizárólagos többségben vannak a férfi szerzők; vagy vannak ugyan női szerzők, de ők a magyar kiadóknál valamiért nem jelentek meg. Indulása óta rendszeres vásárlója vagyok például az Agave Könyveknek, ahol ha hirtelen kéne mondanom, csak három női szerző jutna eszembe: Suzanne Collins, Laurell K. Hamilton és Baráth Katalin.

Persze nyilván többen is vannak a kiadó kínálatában, de ha lehúzzuk az egyébként is inkább „női műfajként” számontartott paranormal romance-t és young adult-ot, akkor máris ott maradunk igazán fontos/jelentős női SFF-író nélkül. Persze ez nem csak az Agavénál volt így: miközben elvétve, sporadikusan jelentek meg női zsánerszerzők, valójában egészen elhanyagolható szeletét adták egy-egy általam követett kiadó kínálatának. Nem mondom, hogy az ekönyv-olvasóm megvásárlása után aktívan keresni kezdtem volna a női szerzőket, de valahogy mégis egyre több került a látókörömbe, és hamarosan realizáltam, hogy egyébként rengeteg kiváló női alkotója van a zsánereknek. Nemrég írtam például Nnedi Okorafor Binti című könyvéről, aminél frissebb, izgalmasabb sci-fit igazából Hannu Rajaniemi óta nem olvastam.

Minderről most azért beszélek ilyen hosszan, mert elolvastam Kameron Hurley The Geek Feminist Revolution című esszékötetét, és a legtöbb ponton kifejezetten egyet is értettem vele.

Hurley lendületesen és elég sarkosan ír, nem rejti véka alá a véleményét, ami szerint a geekvilágban (vagy ahogy a roboraptorosok megmagyarázhatatlanul nevezik: geekoszférában) gyökeres, sőt, forradalmi változások zajlottak le az elmúlt években: a képregények, a sci-fi és a fantasy fogyasztói és alkotói között minden platformon jelentős súllyal jelentek meg a nők és a színesbőrűek (avagy people of colour – nehéz az angol PC-t magyar PC-re fordítani). A status quo látványos, díjaknál is megjelenő megváltozása pedig kiváltotta az eddig ezeket a tereket uralók nemtetszését: ez futott ki a Gamergate-re és a Hugo-körüli botrányra, amelyekről itt írtunk bővebben.

Hurley ehhez a tényleg látható, mérhető, folyamatban lévő változáshoz kapcsolódóan fejti ki több témában a véleményét: helyet kapott a kötetben például a díjnyertes We Have Always Fought, ami arra hívta fel a figyelmet, hogy a nők mindig is részt vettek a háborúkban katonaként, de ha ezt az oldalukat nem ábrázolják a történetek, narratívák, akkor ez el fog felejtődni. De szó esik a True Detective férfialakjainak defektusairól; az új Mad Max remekül ábrázolt nőalakjairól; az írásról általában; az internetes és valós zaklatásról és például arról is, hogy milyen hamis érvekkel szokták elhárítani a női zsánerszerzők teljes életművét – ez a darab egyébként olvasható külön is a Tor.comon.

Gyűlölködés helyett be kell lépni a párbeszédbe

A könyv megszólított, forradalomra hívott célcsoportja persze első sorban nem én vagyok – mint fehér, középosztálybeli, fiatal, heteroszexuális, tehát többszörösen privilegizált férfi –, viszont Hurley minden harcossága és sarkossága ellenére sem viszi el soha olyan irányba a mondandóját, mint ahogy azzal sokszor találkozhatunk igazán radikális feminista írók/szövegek esetében. Ez azt jelenti, hogy nem ab ovo tartja gonosznak és szörnyetegnek a fent jelzett csoport minden egyes tagját, hanem igyekszik bevonni őket (engem, minket) a szerinte folyó forradalom körüli párbeszédbe.

A The Geek Feminist Revolution azért is volt érdekes nekem (és lehet érdekes a fent körvonalazott csoport tagjainak), mert tényleg elképzelni is csak nehezen tudjuk, hogy a kirekesztésnek milyen súlyos formái lehetnek, sőt vannak jelen ma is, nem csak az egyes emberek viselkedésében, hanem mélyen beleivódva az intézményrendszerekbe, a nyugati társadalomba, a kulturális narratívákba. Egyszerűen nekünk nem ilyenek a tapasztalataink, ritkán kerülünk szembe valamilyen diszkriminációval. Leginkább soha. Az ikonikus történeteink jelentős része pedig nekünk szól: a fiatal fehér fiúknak/férfiaknak, férfi főhősökkel.

Hurley kapcsán eszembe is jutott az általa is többször idézett Joanna Russ, aki a hetvenes években arról írt esszét, hogy a nyugati irodalom sokat használt plotjai, avagy mítoszai egyszerűen nem is működnének, ha női főhőssel próbálnánk megírni őket. A női főhősöknek csak az elcsépelt szerelmi történet marad, ezen felül pedig a narratív kísérletezés, ami a legjobb esetben is csak értetlenséget vált ki a kritikusokból. Russ akkor azt javasolta, hogy a női szerzők nyugodtan forduljanak a zsánerek felé, ahol nem feltétlenül fontos a szereplők neme, és írjanak detektívregényt, természetfeletti fikciót vagy sci-fit.

Úgy látszik, sokan megfogadták a tanácsát: idén a Nebula hat jelöltjéből négy, a Hugo öt jelöltjéből három, a BSFA és a Kitschies öt-öt jelöltje közül kettő-kettő nő, míg a Locus fantasy szekciójában öt jelöltből öt női szerző lett. Ha ezt, vagy a Strange Horizons SFF-könyvek kritikáit gender-szempontból figyelő éves SF Countját összevetjük összevetjük a Lady Business blog által tavaly összegyűjtött, az SFF-díjakat nemi szempontból vizsgáló gigaposzttal, akkor látjuk a változó trendeket. Az ott iszonyat maszkulinnak tűnő Brit Fantasy Díj esetében idén négy nő van a hat jelölt között. Sokszor idézik, hogy egy mérés szerint 2014-ben a női gamerek majdnem annyian voltak az USA-ban, mint a férfiak, de igazából az idei, férfiak javára billenő 41-59-es arány is azt jelenti, hogy rengeteg a női játékos.

Pont egy éve értekeztem arról, hogy a férfiasság, a férfilét esszenciája komoly válságban van, és az elmúlt években/évtizedekben leginkább negatív definíciókra tud szorítkozni, illetve másokat képes csak hibáztatni saját önmeghatározási problémái miatt. Ebben a felfokozott helyzetben minden egyes vélt vagy valós területvesztés elkeseredett harcot fog kiváltani. Ilyen terület lett például a geekvilág: egy olyan szféra, ami korábban dominánsan férfias (és fehér, és hetero, stb.) terület volt, legalábbis első ránézésre – persze mindig is voltak ezen a csoporton kívül álló szerzők és rajongók. A Gamergate és a Puppies-kampányok derékhadát dühös fiatal férfiak alkotják, akik dühösek a nőkre, dühösek a melegekre, a feketékre és még az a jó, ha csak az interneten írnak gonosz kommenteket.

Pedig valójában nem egy véges lehetőségeket nyújtó területről beszélünk, ahol ha most nem küzdünk meg minden talpalatnyi helyért, akkor örökre elnyomják a fehér férfiakat: van itt hely szerintem bőven mindenkinek. A gyűlöletkeltés ördögi köreiből kilépve ezért érdemes lenne elfogadni (mit elfogadni? megismerni!) az új status quot, és ebben a szituációban megtalálni a helyünket. Nem kell minden zsánerműnek, játéknak és filmnek az elnyomott csoportokról szólnia, de el kell ismerni, hogy ezeknek a(z egyébként eddig is jelen lévő) műveknek, nézőpontoknak igenis egyenlő helye van a kulturális narratívákban, mítoszokban; főleg azért, mert mi is sokat tanulhatunk belőlük.

Én egyébként továbbra sem helyezek nagy hangsúlyt a következő olvasandó kötet kiválasztásánál arra, hogy ki a szerzője, de nincs is rá szükség: a magyar kiadók kínálatában is simán jönnek már szembe a női szerzők minőségi munkái. A hazai mezőnyben például  Moskát Anita és Kleinheincz Csilla jeleskedik; de idén a már díjnyertes Naomi Novik mellett Katherine Addison kötete is érkezik a Gabo SFF-sorozatában. És ugyan még csak a közepén járok az Agave Könyvek által gondozott N.K. Jemisin könyvének, Az ötödik évszaknak, de már most érzem, hogy legalább annyira revelatív mű lesz számomra a fantasy területén, mint pár hete a Binti volt a sci-fiben. Nem azért, mert a szerzők fekete nők, hanem azért, mert bitang jól írnak és elképesztően ötletgazdag világokat alkotnak – az ezeken túlmutató tanulságok pedig kifejezetten újszerűek és érdekesek.

És ez az, amiről Hurley beszél: a feminista geekforradalom nem arról szól, hogy a fehér férfiakat el kell nyomni, ki kell szorítani; hanem arról, hogy a rajtuk kívül álló csoportoknak is megvannak a maguk eltérő, de egyenrangú történetei és nézőpontjai, amelyeknek helye van a (szub)kulturális narratívákban, a történetekben, a ma alakuló modern mítoszokban. Szerintem ahogy az elsősorban fiatal fehér fiúknak szóló mítoszok (Star Wars, Indiana Jones, ‘80-as évek akciófilmjei, képregények stb.) képesek voltak más csoportokat inspirálni, úgy hozhatnak vérfrissítést, válaszokat a fehér férfiaknak ezek az új, idegennek tetsző narratívák. Engem ezért nem zavar, ha az új Star Wars főszereplője nő, vagy önmagában az, ha megcsinálják a Szellemirtókat női főszereplőkkel. Hogy ez nem az én mítoszom? Miért is ne lehetne?

*

Kameron Hurley: The Geek Feminist Revolution
Tor.com, 2016. 285 oldal.

Ha valaki kifejezetten női szerzőktől szeretne olvasni, ajánlom a Book Riot listáját, ahol az ismert nevekkel együtt száz női szerző SFF-regényeit gyűjtötték egybe.

*

Pintér Bence történészként végzett az SZTE-n és az ELTE-n. 2012 óta a Mandiner újságírója, a Mandiner.sci-fi főszerkesztője, emellett pedig A szivarhajó utolsó útja című alternatív történelmi kalandregény (társ)szerzője.

A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/23061