Hugo-botrány & Gamergate

Kultúrharc a geekvilágban: anális raptorokat vetett be a szélsőjobb

2016. május 19. 10:10

Hogy kerül a legrangosabb fantasztikus irodalmi díj jelöltjei közé egy Űrraptorok fenékinváziója című, űrdínós melegpornó-novella? Harmadik éve folyik a kultúrharc Hugo-díj körül: a jobboldali jelöltlistákra idén poénból ezt a művet is berakták. A trollkodás visszafelé sült el, de felmerül a kérdés: mi történik a geekvilágban? Mi köze van a Hugo körüli jobboldali csoportoknak és a Gamergate-nek az amerikai alternatív jobboldalhoz? Elmagyarázzuk.

Chuck Tingle-t idén jelölték a világ legrangosabb SFF-díjára, a Hugóra. Ez csak azért meglepő, mert Tingle olyan könyvek szerzőjeként lett híres, mint a Pounded ln the Butt by My Own Butt (Seggbe rakva a saját seggem által), a Space Raptor Butt Invasion (Űrraptorok fenékinváziója), és a méltán népszerű Professor T-Rex Teaches Me Gayness (T-Rex professzor melegségre tanít). A helyzet abszurditását növeli, hogy Tingle-t a Sad Puppies és Rabid Puppies mozgalmak jelölték, melyekről elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy a politikai skála jobbszélén helyezkednek el.

Hogy hogyan történt mindez?

Ahhoz, hogy megértsük a történéseket, nem árt, hogy ha tisztában vagyunk azzal, hogy hogyan osztják ki a Hugo-díjakat. Az egyes kategóriákra a 2012 óta megtartott Worldconok résztvevői és támogatói jelölhetnek (tehát bárki, aki kifizeti a Worldcon belépőt, vagy az éves támogatói díjat), majd a jelölési folyamat végére minden kategóriában az öt legtöbb jelölést kapó mű kerül fel a szavazólapra. Hatodik opcióként minden kategóriában felkerül a No Award, azaz annak a lehetősége, hogy ne hirdessenek győztest. A tényleges szavazáson ezeket a jelölteket kell rangsorolnia Worldcon adott évi résztvevőinek és támogatóinak, majd ezeket a rangsorokat egy hosszú és bonyolult módszerrel összesítik, amely alapján kihirdetik a nyerteseket.

Majd megszületett a Sad Puppies

A Sad Puppies (Szomorú Kutyusok) mozgalmat Larry Correia hozta létre 2013-ban azzal a céllal, hogy kihasználva a Hugo-díj demokratikus rendszerét a saját könyvét is bejuttassa a jelöltek közé. Correia, aki elsősorban a Monster Hunter sorozatról és a fegyverekért való rajongásáról ismert, saját elmondása szerint azt akarta elérni, hogy végre egy politikától mentes, nem feltétlenül szépirodalmi igényű mű nyerjen Hugo-díjat. Ahogy ő fogalmazott, szeretné elérni az irodalmárok „spontán öngyulladását”.

Bár az első kampánya sikertelen volt, 2014 elején újabba kezdett és márciusra össze is állította a saját jelöltlistáit mind a tizenkét kategórára. A jelölésre ajánlott művek között ott volt a szélsőséges nézeteiről elhíresült sci-fi szerző és játékfejlesztő Vox Day egyik novellája is. Ez fel is került a listára, azonban végül nem ért el helyezést. Az ötödik helyezett a No Award opció lett, azaz a többség inkább nem hirdetett volna győztest, csak ne Day műve nyerjen. Correia utólag azt mondta, hogy azért ajánlotta Day novelláját, mert maga is élvezte, ráadásul a Sátánnak éppen nem volt olyan munkája, amit ajánlhatott volna.

A humorosnak szánt megjegyzés mögött nem nehéz észrevenni a politikai motivációt. Bár Correia egy évvel korábban azt hangsúlyozta, hogy olyan műveket szeretne a Hugo-díj nyertesei között látni, amiket nem a mögöttes tartalom és a mondanivaló ad el, sikerült egy olyan szerzőt javasolnia, aki újságíróként többször kiállt a fehér felsőbbrendűség mellett, számtalan alkalommal fogalmazott meg homofób, rasszista, nőgyűlölő kommenteket. Vox Day olyannyira nem kerüli a politikát, hogy a Breitbart hírhedt szerzője, Donald Trump egyik leghangosabb támogatója, Milo Yiannopoulos az alt-right szellemi kör egyik központi alakjának és vezetőjének nevezte. De erről majd egy kicsit később.

Vox Day egy átlagos twitter bejegyzése

Vox Day véleménye a nők helyéről a világban

Az újabb kudarcok azonban nem vették el a mozgalom lendületét, sőt ha lehet csak tovább erősítették azt. 2015-ben a Sad Puppies irányítását Brad R. Torgersen vette át. Torgersen, akárcsak Correira, azt hangsúlyozza, hogy a fantasztikus műveknek csak a szórakoztatásról kell szólnia és nem fontos, hogy irodalmi értéket, vagy mondanivalót tartalmazzanak. Ebben az évben ráadásul maga Vox Day is külön mozgalmat szervezett, ez lett a Rabid Puppies (Veszett Kutyusok): propagált jelöltjeik között olyan szerzők is szerepeltek, mint a John C. Wright, akit ugyan a szélesebb szakma is elismer, ugyanakkor – vegyük észre a mintákat – nyíltan homofób és műveiben gyakran direkt vallásos üzeneteket fogalmaz meg.

Ez az utóbbi az, ami a legjobban rávilágít arra, hogy hogyan képzeli el a két mozgalom az ideális fantasztikus irodalmat, ugyanis az az állítás, ami szerint ők csak politika- és ideológiamentes szórakoztatásra vágynak, elsősorban azt jelenti, hogy olyan irodalmat szeretnének, amiben nincs helye az általuk baloldalinak, progresszívnek tartott elemeknek: különös tekintettel a kisebbségekre, LGBTQ+ emberekre vagy éppen nőkre. Mindkét mozgalom jelöltjeinek túlnyomó többsége fehér férfi volt.

A 2015-ös kampány során a Sad Puppies 60 javaslatából 51, a Rabid Puppies 67 javaslatából pedig 58 jelölt lett, ezzel több kategóriában csak általuk ajánlott szerzőre lehetett szavazni, ami azt eredményezte, hogy a végleges szavazáson ezeken a listákon egytől egyig a No Award végzett az első helyen, azaz nem osztottak díjat. Azokon a listákon, ahol a jelöltjeik más művekkel versenyeztek, egy kivétellel mind az utolsó helyet érték el. Az egyetlen olyan díjazott, amit a mozgalmak is javasoltak A galaxis őrzői volt - ez pedig valószínűleg az ő jelölésüktől függetlenül is felkerült volna a listára.

A Sad Puppies puhult, a Rabid Puppies melegpornót jelölt

Idén pedig az egész kezdődött elölről, azzal a különbséggel, hogy az új kampányban a kritikák miatt hivatalosan nem jelöltlistát állított össze a Sad Puppies, hanem csak javaslatokat tettek, jelezve azt is, hogy az általuk javasolt művek közül melyiknek éppen hány támogatója van. Emellett sokat változott a Sad Puppies listájának összetétele is, bekerültek olyan jelöltek is – például Neil Gaiman – akiknek a korábbi években minden bizonnyal kevesebb esélye lett volna. Vox Day és a Rabid Puppies vizont idén is megmaradt a már megszokott jelöltlistás módszernél és sikerült a Best Short Story (Legjobb novella) kategóriát teljes egészében elfoglalniuk.

Itt jön képbe Chuck Tingle és az ő análisan támadó dinoszauruszai. Tingle könyvét mindkét mozgalom szerepeltette a listáján, jó trollkodásnak gondolva azt, ha egy olyan szerzőt juttatnak nyilvánossághoz, akinek a művei nem felelnek meg az általuk elitistának tartott baloldaliaknak, de aki nem vádolható azzal, hogy szélsőséges nézeteket vallana. Amire nem számítottak, hogy Tingle ellenük fordul és a publicitást arra használja, hogy a maga bizarr módján lejárassa Vox Dayt.

Chuck Tingle

Az análraptoros pornószerző bemutat az alternatív jobbosoknak

A számos vicces (és kevésbé vicces) tweet mellett, amiket Vox és követői valószínűleg könnyedén kihevernek, sikerült egy olyan akciót kitalálni, amire tényleg senki sem számított. Chuck Tingle valódi neve és személyazonossága nem ismert, interjúi során végig az általa alakított figurát adja, nyilvánosan pedig nem szokott szerepelni, így nem volt meglepő, hogy bejelentette: ha nyer, nem ő veszi át a díjat. Amire senki nem számíthatott, hogy Zoë Quinnt kéri fel erre. Quinn játékfejlesztő, illetve az interenetes zaklatás és a nők elleni erőszak ellen küzdő aktivista. Quinn akkor vált híressé, mikor exbarátja azt hazudta róla, hogy a nő lefeküdt a Gawker-birodalomba tartozó gameroldal, a Kotaku egyik munkatársával azért, hogy a játékáról pozitív kritikát kapjon. Ezzel a váddal indult el a Gamergate, ami gyökeresen felforgatta a videojátékos világot.

De mi az a Gamergate, és mi köze az alt-righthoz?

Ha meg akarjuk érteni, hogy milyen a geek kultúra 2016-ban, akkor sajnos nem ússzuk meg, hogy foglalkozzunk a Gamergate-tel. A mozgalom 2014-ben a Quinn körül kirobbant botránnyal indult és bár a hivatalos álláspont szerint (már amennyire egy tényleges szervezettel és vezetőkkel nem rendelkező mozgalom esetében beszélhetünk hivatalos álláspontról) a Gamergate az újságírói etikáról és a szólásszabadságot korlátozó politikai korrektség elleni harcról szól, valójában elsősorban egy (szélső) jobboldali mozgalom, amelynek elsődleges ellenfelei az általuk csak Social Justice Warriornak, azaz Társadalmi Igazság Harcosainak nevezett újságírók, aktivisták, fejlesztők és játékosok.

Egy átlagos gamergater-komment

A gamergaterek jelentős részének persze nem az etikus újságírás számított. Míg a gamer sajtó végig törekedett az átláthatóságra, addig a mozgalom egyes emberekre támadott, halálos fenyegetéseket küldtek, feltörték a célpontjaik levelezéseit és kiposztolták a lakcímüket, telefonszámukat. Mindezt pedig csak azért, mert úgy érezték, hogy a feminista lobbi tönkreteszi gamer világot. Érdemes megjegyezni, hogy a gamer sajtóban megjelent anyagoknak 2014-ben hozzávetőleg 5%-át tette ki a gamergaterek által progresszívnek vagy feministának tartott anyag, miközben a játékosoknak évről évre nagyobb hányadát teszik ki nők, sőt: egyes felmérések szerint a női gamerek aránya mára nagyobb, mint a férfiaké. Annak a játékos szubkultúrának, amit a gamergaterek visszasírnak, amelyben a videojátékok elsősorban a fehér férfiaknak szólnak, már jó ideje leáldozott.

Nem Quinn azonban az egyetlen kapcsolat a Hugo-díjak körüli sorozatos botrányok és a Gamergate között. A játéktervező Vox Day a kezdetektől támogatta a mozgalmat és 2015-ben a már említett Milo Yiannopoulos-szal közösen tartották meg a GGinParis elnevezési Gamergate találkozót. Yiannopoulos a Breitbart szerzőjeként a kezdetektől a Gamergate támogatója volt, majd később ugyanitt állt ki a Sad Puppies és a Rabid Puppies mellett. Ahhoz, hogy megértsük, hogy miről szólnak ezek a mozgalmak és mi történik ma a geek kultúrában, meg kell ismernünk Yiannopoulost és az alternatív jobboldalt (alt-right).

Az alt-right elsőre egy rossz viccnek tűnik. Másodikra is. A neoreakciós, szélsőjobboldali ideológiák keveredéséből létrejött politikai irányzatot ugyanis nehéz pontosan leírni. Államellenesek, mint a libertariánusok, de az egyén helyett a kollektivizmust pártolják, a korlátlan szólásszabadág mellett tesznek hitet, de tagadják a demokratikus értékeket és a társadalmi egyenlőséget. Mindezek mellé pedig sokuknál társul az internetes szubkultúrák vizuális- és formanyelve, a 4chan szókimondása és abszurditása, valamint a twitter-aktivizmus. Nem kívánom részletesen elemezni az alt-rightot (megtették mások), így most csak arra az aspektusra koncentrálok, ami a témához elengedhetetlen. Yiannopoulos az alt-right egyik meghatározó figurája és reklámarca, aki a Gamergate indulása előtt maga is becsmérlően írta a gamerekről, hamar felfedezte, hogy a Gamergate ideológiai háttere közel áll a sajátjaihoz, így az alt-right hozzáköthető szárnya hamar beállt a mozgalom mögé.

A fehér férfiak utóvédharca?

Az elmúlt évtizedekben gyökeresen megváltozott a geek kultúra. Már említettem, hogy mára a videojátékosok legalább 50%-a nő, de ez nem minden: a képregények rajongói között a legdinamikusabban növekvő társadalmi réteg a 17-35 év közötti nők csoportja, a képregényfilmeket pedig ma már egyforma arányban nézik nők és férfiak. A geek kultúra immár nem csak egyetlen nem területe, sőt egyre inkább affelé haladunk, hogy geek kultúra helyett popkultúráról kell beszélnünk. Az elmúlt években a zsánerfilmek (és sorozatok) reneszánszukat élik, a legnépszerűbb young adult könyvek az SFF zsáner elemeit veszik kölcsön, a legnagyobb blockbusterek pedig képregények alapján készülnek. Ugyanezt a változást lehet tetten érni a videojátékos világban is, hiszen az egyre szélesebb rajongórétegnek hála a videojátékok új reneszánszát éljük, egyre több a művészi igénnyel készült és nem egyszer komoly tartalommal megtöltött játék.

Ezek a változások pedig új kihívásokat teremtenek az alkotók számára, az új fogyasztói rétegek ugyanis egyre hangosabban követelik, hogy vegyék figyelembe az igényeiket. A nők nem megmentésre váró kisasszonyként vagy barbár hordák áldozataként akarják viszontlátni magukat a fantasy művekben, ugyanúgy, ahogy az LGBTQ+ emberek is elvárják, hogy a filmek LGBTQ+ karakterei többek legyenek egyszerű poénforrásnál és az afro-amerikaik is unják, hogy számukra maximum a side-kick szerepe jut. Az eddig mellőzött csoportok hangja pedig egyre erősebb és erre előbb vagy utóbb az iparágaknak is reagálnia kell, ugyanis míg pár éve még a nagyközönséget nem érdekelte, hogy egy képregénykiadó sorozatai között hánynak főszereplője nő, vagy, hogy egy videojátékban lehet-e heteroszexuális fehér férfin kívül más a főhős, mostanra eljutottunk oda, hogy nemcsak netes kommentekben kérik őket számon, hanem neves publicisták és újságírók mutatnak rá a problémákra.

Nem meglepő tehát, hogy Gamergate és a Sad/Rabid Puppies elsősorban a fehér férfiak játszótere lett, olyan fehér férfiaké, akik veszélyeztetve érzik a saját területüket a progresszívektől. Ezekre a félelmekre pedig tökéletesen tud építeni a politikai korrektséget a legfőbb ellenfelének tartó alt-right, így szinte magától értetődő volt, hogy az internetes trollkodásban utazó mozgalmakat tárt karokkal várták Yiannopoulos-ék. Mára a frontvonalak megmerevedtek, miközben a geek kultúra mainstream része egyre sokszínűbb, addig az ellenkultúraként létrejövő alt-right képviselői próbálják visszaállítani az általuk dicsőségesnek ítélt korszakot, ha kell fenyegetésekkel, ha kell zaklatással és, ha nincs más akkor azzal, hogy Chuck Tingle-t és az anális raptorait próbálják meg csatasorba állítani.

*

Szabolcsi Gergely a Trikorder, az Apokrif Online és a Mandiner.sci-fi szerzője, irodalmár és kritikus, aki a portré és az irodalom kapcsolatát vizsgálja, szabadidejében pedig előszeretettel veszik el képregényekben és zsánerfilmekben.

A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/22559