The Expanse

Zseniális űropera kis pénzből – The Expanse évadkritika

2016. április 21. 09:11

A Battlestar Galactica után végre igazán jó sci-fi sorozatot tett le az asztalra a Syfy csatorna. A Trónok harca-méretű regényfolyam, James S. A. Corey Térségének adaptálásával kemény vállalkozásba kezdett a csatorna, de remekül vizsgázott: kis költségvetésből sikerült realisztikus, izgalmas űroperát összehozni. Kritikánk.

Rég nem tapasztaltuk, hogy a Syfy tévécsatorna a közepesnél jobbat tett le az asztalra. Tavaly év végén nem volt rossz próbálkozás Clarke adaptálása, csakhogy A gyermekkor vége már eleve nem olyan alapanyag, amiből a képernyőn sokkal többet lehetne kisajtolni, mint amit sikerült belőle. A Childhood's Enddel párhuzamosan pedig indult egy másik széria is, a The Expanse, amelynek végre, VÉGRE sikerült a Battlestar Galactica nyomdokaiba lépnie.

Az itthon a Fumax Kiadó gondozásában megjelent Térség című regényfolyam átültetése valószínűleg még keményebb vállalkozásnak ígérkezett, mint Clarke rövid regényéé, ugyanis a sorozatnak eddig öt kötete jelent meg, és nem valószínű, hogy hamarosan a végére érne a James S.A. Corey álnéven író szerzőpáros. Lényegében akkora lélegzetvételű történetről beszélünk, mint ami a fantasy műfajában a Trónok harca, csak valamivel kevesebb történetszállal és űropera formájában. Ami pedig további gondokat jelenthetne, hogy a Syfy jóval kisebb költségvetéssel tud dolgozni és kisebb sikerrel képes számolni, mint az HBO. Az íróknak azonban mindezen kihívások ellenére is sikerült olyan minőségi sci-fi sorozatot alkotniuk, amire utoljára az elmúlt évtizedben volt példa.

A The Expanse világa a Naprendszer keretei közé szorult, ami már eleve merész vállalkozás egy űropera esetében. A Földön az ENSZ az atyaúristen, sorozatos machinációk alkotják a békéért dolgozó politikusok mindennapjait, a Mars saját államot alkotott katonai berendezkedéssel és természetközpontú filozófiával, az aszteroidaövben pedig bányászok küzdenek a függetlenségért. A hárompólusú játszmában azonban megjelenik egy tényező, amely felboríthatja a kényes status quo-t és háborúba sodorhat mindenkit: a terrorizmus.

A sorozat cselekménye három szálon játszódik. Az egyik főszereplő, James Holden hajóját ismeretlenek lövik cafatokra, így ő az űrben próbál menekülni és válaszokat találni. A Földön Crisjen Avasarala, az ENSZ politikusa egyszerre próbálja legyűrni vetélytársait és dolgozni a béke megőrzéséért. Az Övben pedig Joe Miller nyomozó az egyre valószínűbb anarchista forradalom árnyékában próbál megtalálni egy eltűnt lányt. Az egyes szálak, még ha lassan is bontakoznak ki, végig izgalmasak és fordulatosak maradnak. Amikor már éppen úgy éreznénk, hogy az egyik nagyon leült, hirtelen valami olyasmivel lepnek meg az írók, ami miatt muszáj megnézni még egy epizódot.

A sorozatot erőteljes realizmus jellemzi. A történetvezetés szintjén a készítők nem félnek odapörkölni, gond nélkül meg tudnak ölni olyan szereplőket, akikre a néző nem számítana és ellenségeket kreálni ott, ahol senki nem sejtette volna. Ráadásul az űropera zsánerében eléggé tágasan szokás értelmezni a tudományos-fantasztikum kifejezés első felét, hát itt aztán minden a fizika szabályai szerint történik. Az Övben senki nem cikázik űrhajóméretű kavicsok között, a súlytalanságban aprócska gömbökké állnak össze a vércseppek, az italra hat a Coriolis-erő. A díszleteket úgy építették meg, hogy minden hihetően néz ki, a CGI pedig kifejezetten szépen sikerült az űrbéli jelenetek és a technológia tekintetében is. Technikai oldalon a rendezés és a fényképezés is a mérleg pozitív oldalába kerül, mindegyik egyenletes tud lenni végig.

A realizmus viszont nem csak a világban érhető tetten, hanem a karakterekre is jellemző. Az egyes szereplők választásait nem csupán a helyzet alakítja, hanem személyiségükből fakadóan is hoznak döntéseket, amelyek nem ritkán rossznak bizonyulnak. Holden például kénytelen elnyerni az alá tartozó legénység bizalmát, ha túl akarja élni a menekülést, de közben szövetkezik olyanokkal, akik meg akarják vezetni, míg Miller épp azért lép kapcsolatba az ellenséges anarchistákkal, mert ő szeretne információhoz jutni az eltűnés ügyében.

A színészi játékról azonban nem lehet ennyi méltató szót mondani. A noir-vonalon nyomozgató Miller szerepében a ritkán jó Thomas Jane egyenesen brillírozik és valószínűleg élete alakításán van túl, valamint az övbéli anarchistát játszó Jared Harris is zseniálisat nyújt - ő például óriási energiákat ölt abba, hogy létrehozzon egy soha nem hallott, jövőbeli/övbeli akcentust. Ezzel szemben a Holden annyira szoborarcú, hogy néha nehéz meglátni a karakterét a borzalmas alakítás mögött, Avasarala esetében pedig annyi jön át, hogy mindig mindenkit manipulál. A mellékszereplők általában véve nem rosszak, de más kiemelkedő alakítást nem igazán látni.

A nem túl jó nézettség ellenére a Syfy szerencsére berendelte a második évadot, úgy látszik, nem csupán a kritika, ők is érzik benne a további potenciált. Márpedig lehetőségből bőven jutott bele, ráadásul nem kihagyott ziccer értelemben, ahogyan alapanyagból is van még elég, tekintve, hogy eddig mindössze - nagyobb változtatásokkal - az első kötetnek nagyjából a felét sikerült adaptálni. Ha bejönnek a csatorna számításai és ilyen tempóban halad a sorozat, jó néhány évre jut még feldolgoznivaló az íróknak.

A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/21906