A szivarhajó egyetlen útja: visszatekintés egy regényre öt év után

2015. november 20. 12:07

Három éve jelent meg A szivarhajó utolsó útja című alternatív történelmi kalandregény. Egy mostanában megjelent recenzió kapcsán a két szerző átvette, mit is gondol a könyvről: mi volt jó benne, és mit csinálnának ma már másképpen. Nem ifjúsági regénynek készült, de mégis megkapta ezt a címkét; de az sem direkt van, hogy olyan az egész, mint egy jó értelemben vett James Bond-paródia.

A szlovákiai magyar Opus folyóirat 36., 2015 júliusában megjelent száma Hej, dunáról fúj a szél… címmel tizenegy oldalas írást közölt A szivarhajó utolsó útja c. 2012-es regényről, amelynek történetesen társszerzője vagyok. A tanulmánynak is beillő írás Baka L. Patrik munkája, aki amellett, hogy irodalomkritikus, maga is ír: neve például feltűnt a Zsoldos Péter-díjra nevezett novellák között is.

Nem gondoltam volna, mikor az ötlet megfogant a fejemben, hogy egyszer egy rendkívül alapos, 11 oldalas recenziót fogok olvasgatni a regény kapcsán. A könyvet egyébként nem egyedül írtam, szerzőtársam Pintér Máté volt, a Roboraptor könykritikusa, aki ezeken a hasábokon főleg sorozatokról szokott írni, s nem mellesleg csak névrokonom. A regényt öt éve írtuk, még két évig dolgoztunk rajta a kiadóval, így végül három évvel ezelőtt jelent meg: eljött az idő, hogy a megjelent kritika mentén, és azon túl is számot vessünk az egésszel.

Az alábbi cikk a regényhez hasonlóan négykezes: ugyan E/1-ben íródott, de egyes szakaszai Máté keze munkáját dicsérik.

Éljen a közép-európai szabadság, éljen a haza!

A szivarhajó utolsó útja (a továbbiakban Szivarhajó) világában 1848-49-ben egy magyar feltaláló kifejlesztette a világ első golyószóróját: ennek következtében sikerült megállítani a Duklai-hágónál betörő orosz intervenciós hadsereget, majd sorra-rendre megverni Ferenc József császár csapatait. Az új lendületet nyert magyar szabadságharc mellé hamarosan felsorakoznak a Habsburg Birodalom kisebbségei, újra kitört a forradalom Bécsben – végül pedig megalakult a közép-európai szövetségi köztársaság, a Dunai Konföderáció.

A Dunai Konföderáció végső határait és természetes szövetségi rendszerét a következő évek jelölték ki. A forradalom vívmányait véglegesítette a francia császár, III. Napóleon intervenciója ellen vívott háború. A forradalmat „exportálta” a hazatérő lengyel szabadságharcosok megsegítésére Oroszország ellen kezdett háború. Az állam határait a bajorok csatlakozása mellett az Oszmán Birodalom ellen indított háború véglegesítette, mikor az ennek nyomán a felszabadított balkáni államok is beléptek a Kossuth Lajos vezette Konföderációba.

1888-ban tehát, a regény kezdőpontján két nagy európai szövetségi rendszer néz farkasszemet egymással: a Bécsi Szövetséget a Dunai Konföderáció, Lengyelország, Olaszország és az Észak-német Szövetség; a Három Császár Szövetségét pedig a Francia-Spanyol Császárság, a cári Oroszország és az Oszmán Birodalom alkotja. Az Egyesült Királyság izolacionista politikát folytat, de leginkább a dunaiakkal működik együtt: közös irányításuk alá tartozik a Szuezi-csatorna és ehhez kapcsolódóan Egyiptom és Szudán.

A dinamikusan fejlődő Dunai Konföderáción belül tizenhárom önálló tagköztársaság alakult, ezek: Bajorország, Ausztria, Csehország, Magyarország (a Felvidékkel), Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Erdély, Románia és Bulgária, valamint szabad városként Fiume; Bosznia pedig szövetségi ellenőrzés alatt áll. Az államforma szövetségi köztársaság, a központi kormányzat szervei kétévente vándorolnak a tagállamok fővárosai között. A választási rendszer cenzusos, így a munkáspártok labdába sem rúgnak, de például nők szavazhatnak – általában véve sikeres volt az emancipáció a Konföderációban.

A szövetségi politikát három párt dominálja: az évtizedes egyeduralom alatt konzervatívvá váló Egységpárt vagy Kossuth-párt; a talán inkább balra húzó, központosítást elutasító Polgári Radikális Párt; illetve a mérleg nyelveként funkcionáló kis Liberális Párt. A fő ellentét a centralizálás, illetve a külpolitika kérdéseiben húzódik: az Egységpárt szövetségi ellenőrzés alá vonná a tagállamok fővárosait, a hatalmi politikában pedig a békés egymás mellett élést propagálja; a polgári radikálisok vezetője viszont egy preventív háborút tartana üdvösnek a három császárral szemben – miközben a központosítás, a tagállami hatáskörök megnyirbálásának minden formáját elutasítja.

Árny a Konföderáció derűs egén

A Konföderációnak a három császár mellett más ellenségei is vannak. A legprominensebb közöttük a titokzatos nemzetközi terrorista, Árny. Árny karakterére kitérünk később, legyen róla most elég annyi, hogy többek között ő gyilkolta meg Batthyány Lajost, illetve az ő keze által halt meg egy szivarhajó-, azaz zeppelinbalesetben a lengyel kormány. Motivációi ugyan homályosak, de abban mindenki egyetért, hogy Árny komoly veszélyt jelent az államalakulatra.

Éppen a látszólag mindenhova beférkőző terrorista miatt Johann Löwe hadügyi államtitkár külső segítséget keres, mikor egy fontos levelet kell eljuttatnia Pest-Budáról Belgrádba. Végül úgy dönt, hogy az áthelyezési kérelme miatt a magyar fővárosban állomásozó Kossuth Csabát, az államalapító Kossuth Lajos unokáját kéri fel a feladatra. A levelet azonban ellopják, Kossuthból pedig rögtön első számú közellenség lesz, és csak egy szerb maffiózó titkosügynökként dolgozó lányának a segítségére számíthat, miközben megpróbálja tisztára mosni a becsületét, és egyúttal megakadályozni Árny mesterkedéseit.

Dióhéjban ennyit a történetről. Most pedig térjünk rá arra, hogy mit is gondolunk öt év után arról, amit letettünk az asztalra.

Alternatív történelmi steampunk ifjúsági kém-kalandregény. Mi van?

Alternatív történelmi, steampunk, ifjúsági kalandregény - zsánermeghatározások tömege kerül elő, ha a Szivarhajóról esik szó. Kezdjük az végén: a híresztelésekkel ellentétben ez a történet nem ifjúsági, vagy éppen young adult (YA) regény. Nem annak terveztük, nem annak írtuk és hát egészen egyszerűen nem az.

A Wikipedia szerint a „young adult” regény 12 és 18, vagy 14 és 21 év közötti fiataloknak készül, főhősei is főként ebbe a korosztályba tartoznak, vagy olyan problémákkal szembesülnek a történet során, amelyek megegyeznek a tárgyalt korosztály élethelyzetének problémáival. Ide tartoznak például a klasszikus ifjúsági regények mellett olyan zsánertörténetek, mint a Harry Potter-sorozat, az Éhezők Viadala vagy a Twilight; hogy csak a három legsikeresebbet említsünk az elmúlt évek/évtizedek YA-dömpingjéből.

A Szivarhajó szereplői huszonpárévesek, a könyvben rendesen folyik a vér, és például annyi, az ifjúság számára valószínűleg kifejezetten unalmas, főleg az áthallások miatt érdekes kül- és belpolitikai fejtegetés van benne, hogy azt a Baljós árnyak készítői is megirigyelnék. Nem szívesen adnám például még jó pár évig most tíz éves öcsém kezébe, mert valószínűtlen, hogy élvezné – ráadásul a teljes élvezet kedvéért érdemes hozzá legalább futólag ismerni a tizenkilencedik század európai és magyar történelmét, ami legjobb esetben is hetedikes tananyag.

Aztán itt van nekünk a steampunk jelző, ami legalább annyira nem működik, mint az ifjúsági. Vannak gőzzel működő eszközök a könyvben, de nem igyekeztünk azon, hogy ezek a történet markáns részét képezzék, vagy nagyon komoly behatással legyenek akár a világra, akár a történetre. A szubzsáner eszközkészlete, látványos esztétikája teljesen hiányzik a könyvből, ahol ráadásul benzinmotoros járművek is feltűnnek. Talán érdemes lett volna ilyen szempontból letisztáznunk, hogy mit akarunk.

Ami tehát megmarad, és még igaz is, az az „alternatív történelmi kalandregény”.

Golyószóró ‘48-ban? Az meg hogy?

Az alternatív történelmi szcenáriók és történetek lényege, hogy veszünk egy pontot a történelemben, és elgondolkozunk azon a történészek számára tiltott gyümölcsnek számító kérdésen, miszerint: mi lett volna ha? Ezt divergence pointnak, hívja általában a szakirodalom – mi hívjuk eltérési pontnak. Vannak rendkívül népszerű témák: ilyen például az, hogy a nácik nyerik a második világháborút, vagy hogy a Dél győzedelmeskedik az Észak felett az amerikai polgárháborúban.

Az előbb szubzsáner egyik híres képviselője Philip K. Dick Az ember a Fellegvárbanja, amiből épp most forgattak sorozatot; vagy például ott van Robert Harris Führer-nap, vagy éppen Philip Roth Összeesküvés Amerika ellen című könyve. Dicknél a fordulatot az jelenti, hogy Rooseveltet 1933-ban meggyilkolták, Roth-nál a demokrata elnök csak egyszerűen elveszítette az 1940-es választást. Harrisnél összetettebb a dolog, de az első eltérés a mi történelmünktől az, hogy Heydrich túlélte a prágai merényletet 1942-ben.

A magyar történelem is sok lehetőséget ad ilyen játszadozásokra. Mi történik, ha Szapolyai megérkezik a mohácsi síkra? Vagy ha Sobieski János nem érkezik meg Bécs alá, hogy megverje a törököket? 1848-49 pedig egy sor ilyen ponttal szolgál nekünk, mint azt ebben a cikkben többek között én is fejtegettem. Itt a hangsúlyt főleg a nyári hadjárat stratégiai kérdéseire helyeztem, amiből következhetett volna legalábbis egy tisztességes békekötés. Ugyanakkor a Szivarhajóban nekünk nem egyszerűen tisztességes békére, hanem totális magyar győzelemre volt szükségünk: olyanra, ami nagyhatalmi ambíciók alapját képezheti.

p>Valójában egyébként nem a történethez kerestünk eltérési pontot, hanem az eltérési pont adta a történetet. A Szivarhajó világának keletkezéstörténete egy véletlenül elolvasott cikkhez kötődik, egészen pontosan ehhez. Hadd idézzem: „[Kosztka Károly] már lugosi mérnökként szerkesztett egy sorozatlövő fegyvert (a golyószóró elődét), amelyet utóbb felajánlott a Batthyány-kormánynak, de a gyártását nem tudták megvalósítani.” Golyószóró Magyarországon, Maxim és Gatling előtt tizensok évvel? Ez nekem kell.

Nem állítom, hogy nagyon beleástam volna magam Kosztka terveibe. A Múlt-kor 2014-ben már bővebben ír az ügyről, nem is beszélve erről a tanulmányról, amelyből egyrészt kiderül, hogy hősünk Csontváry nagybátyja volt, másrészt a sorozatlövő fegyver is kapott egy részletes leírást, érdemes elolvasni. Akkoriban, 2009 környékén még nem volt ennyi forrás kéznél: a szentesi múzeumtól kértem egy fotót a makettről meg a tervekről, de nem tudtak segíteni. A hírlevelüket még évekkel később is megkaptam ez után a levelezés után, az élményt ezúton is köszönöm.

Továbbra is jó eltérési pontnak tartom ezt: összességében ugyanannyi esélyt látok arra, hogy Kosztka kezdetleges golyószórójára talál ipari kapacitást a forradalmi kormány, mint mondjuk arra, hogy Roosevelt elveszíti az 1940-es választást. Más kérdés, hogy mint ahogy Baka L. Patrik is megjegyzi, a könyvben valóban nem kerül részletesebb kifejtésre a golyószóró kifejlesztésének és megvalósításának ügye. Ennek egyébként részben az az oka, hogy voltak még terveinek erre nézve a tervezett folytatások kapcsán.

Kossuthtal valóra válik a Duna-menti Köztársaság

A recenzens másik megfontolandó megjegyzése arra vonatkozott, hogy a Dunai Konföderáció terve anakronisztikus 1848-49-ben, hiszen Kossuth és emigráns társaik csak jóval később, az 1860-as évek elején vetik papírra, azt pedig már csak én teszem hozzá, hogy ráadásul akkor sem valami hatalmas sikerrel. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy a föderalizált Ausztria vagy Magyarország terve egyrészt nem Kossuth fejéből pattant ki, másrészt már jóval 1862 előtt felmerült.

Nem kisebb figura írt például erről, mint Wesselényi Miklós, a reformnemesség egyik vezetője. 1843-ban megjelent Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című írásában már Ausztria föderalizálásáról, a minden nemzetiségnek járó alkotmányról értekezett. A szabadságharc alatt is folyamatosan terítéken volt a nemzetiségi kérdés, mint arról Teleki László párizsi követ vonatkozásában itt, a román vezetőkkel folytatott tárgyalások kapcsán pedig itt olvashatunk. Külön kiemelném Nicolae Bălcescu tevékenységét, aki pontosan olyan nézeteket vallott, amelyek előremozdíthatták volna a közös harc ügyét – tárgyalt is párszor erről Kossuthtal. A konföderációs tervezeten Kossuth pedig már 1850-ben, a török határ túloldalán gondolkozni kezdett.

Persze sok mindennek kellett volna rendkívül meglepően alakulnia ahhoz, hogy a nemzeti vágytól fűtött Kossuth Lajost a regényben leírt engedményekre, megoldásokra szorítsák józan hangok, vagy a körülmények – főleg ha a magyar nép nagy hírét éppen a rendelkezésére álló golyószórókkal öregbíthette volna. Maradjunk annyiban, hogy a Dunai Konföderáció tervének előkerülése nem volt teljesen lehetetlen 1849-ben.

Baka L. Patrik másik kérdése arra vonatkozik, hogy miért lesz a Konföderációban önálló tagország Szlovénia és Bosznia, miközben Szlovákia továbbra is Magyarország része marad. Kezdjük Boszniával, mivel ez egyszerű: Bosznia a a törökökkel folytatott háború során kerül dunai kézbe, de itt nincs nemzeti mozgalom – pontosabban van, de egyből három, ami mindkét környező érdekelt fél (ti. a szerb és a horvát) igyekezne kihasználni. A polgárháborút elkerülendő Bosznia először határozott majd határozatlan időre szövetsége irányítás alá kerül kvázi, de nem igazi tagállamként.

Szlovénia jó kérdés, lehet, hogy ezen változtatnánk egy új kiadás esetén. Sokat nem oszt, nem szoroz, hogy van-e önálló Szlovénia. Valamiféle nemzeti mozgalom volt arrafelé is, szóval nem alaptalan a gondolat; és az sem lehetett volna utolsó szempont, hogy Ausztria veszítsen kicsit súlyából. Szlovákia esetében ugyanezt a szempontot vehetjük figyelembe: ha finoman is, de a feltételeket a magyar politikai elit teremtette meg, amely minden polgári és liberális jófejség mellett is biztosan figyelt arra, hogy a magyar tagállam kellőképpen nagy súlyt képviseljen.

A recenzens meg is jegyezte, hogy a német (Bajorország, Ausztria), illetve a magyar (Magyarország, Erdély) országrészek együtt egyenlőbbnek tűnnek az egyenlők között. Egyrészről hiba lenne Erdélyre magyar országrészként hivatkozni – hiszen itt viszonylag széles bázisú népszavazáson döntenek a román, magyar, szász és székely lakosok, hogy mit szeretnének, etnikailag pedig egyébként a románok vannak többségben. A Szövetségi Gyűlésbe minden tagállam a lakossága számarányának megfelelő képviselőt delegál, viszont a szenátusban 2-2 szenátor ül a tagállamokból. S ha szóvá tesszük a négy német, illetve négy magyar szenátort (utóbbi ugyebár nem is áll), akkor mit szólunk a tíz szlávhoz?

Világ- és cselekményépítés négy kézzel

Az előbb a keletkezéstörténetnél tartottunk. A Kosztkáról szóló cikk olvasása után az erre alapozott történet legelső verziója a győri Alternatíva nevű független diáklapban jelent meg folytatásos novellaként. Sok köze nincs a könyvként megjelent verzióhoz a karakterek névazonosságát leszámítva, de aki nagyon szeretné tudni, hogy kicsoda pontosan Árny, az nyugodtan lapozza csak fel az OSZK-ban megtalálható kötelespéldányokat.

Aztán kitaláltam, hogy kéne ennek egy előzmény. Ezután egyre inkább ketten ötleteltünk a történeten, míg végül ott tartottunk, hogy együtt állunk neki regényt gyúrni belőle. Hogy tudtatok ketten írni? – ez talán az a kérdés, amelyet a legtöbbször megkaptunk a regény kapcsán. Jó kérdés. Nem túl bonyolult a dolog. Felosztottuk a megírnivalót, megírtuk, aztán átnéztük és kijavítottuk, amit a másik írt. Néha az egyikünk nem tudott végül mit kezdeni egy résszel, néha a másikunk, akkor azt átvettük egymástól.

Viszont nagyon érdekes, amit Baka L. Patrik ír: „Rendkívül érződik továbbá, hogy a szöveg két szerző műve. Az imént taglalt, filmszerű klisésség, a szó- és névismétlések, a botladozó mondatok és motiváció, a fizika törvényeinek s az ok-okozatiságnak való ellentmondás mind ugyanazokon a szövegszakaszokon, a »pörgős« részeken fedezhetőek fel, míg a korábban bemutatott világépítés, és az ott használt, jóval irodalmibb stílus kétségkívül a másik író keze munkáját dicsérik.

Ez egy kerek elmélet, ami minden elemében pontatlan. Most forgatva a regényt nem tudnám megmondani, hogy melyik jelenetet melyikünk írta. Egyáltalán nem világépítés-cselekményszövés kettősséggel osztottuk fel a teendőket ugyanis; hanem jelenetről jelenetre. Mindketten építettünk világot, mindketten írtuk a „pörgős” eseményeket. A valódi magyarázat – kissé humoros módon – az lehet, hogy mindketten sokkal jobban élveztük a világépítést, mint az akciójelenetek megírását. Végtére is történészhallgatók voltunk mindketten. Ez át is vezet a következő témára.

A vörös, a szőke és a fekete, avagy mit csinálnánk másképp

Baka L. Patrik nincs egyedül azzal a végső megállapításával, hogy a Szivarhajó világa elég jóra sikerült, a történettel és a karakterekkel viszont még lehetett volna dolgozni. Ma már mi is így gondoljuk, de például a molyos értékelők egy jó része is egyetért. Öt év távlatából rengeteg dolog van, amit megmosolyog az ember, de egyébként alapvetően úgy gondolom, hogy néhány apróbb változtatással sokkal jobban működhetne a történet, a szövegre meg persze ráférne egy nagygenerál.

Első sorban a karakterekre térnék még ki röviden. Megállapítottuk már, hogy alternatív történelmi regényről beszélünk, ami ezen belül ráadásul kalandregény. Ez persze nem zárná ki, hogy markáns karakterek szaladgáljanak benne akcióról akcióra, mégsem ez a helyzet. Most olvasva a regényt világos, hogy a karakterek képregényesen elnagyoltak. Árny például egészen konkrétan az általános Zseniális Gonosz Ember, aki a James Bond-filmektől a képregényfilmekig bezárólag bevett figura. Kossuth pedig tényleg fölöslegesen sokat dohányzik, meg nem mondom ma már, hogy miért.

Külön érdekes a nők értékelése ebben a regényben: az Opus recenzense csak hajszín alapján hajlandó „megkülönböztetni” őket egymástól, de olvastam már olyan véleményt is, ahol külön annak örült a szerző, hogy milyen erős női karakterek vannak ebben a regényben. Utólag nézve itt is van, amin változtatnék, de a James Bond-analógia itt is működik. Mondjuk úgy: nyugodt szívvel jelenthetjük ki, hogy ez a regény sok vonásában James Bond-paródiaként (is) tökéletesen működik – noha határozottan nem annak szántuk.

Végső soron a történet egy egészen konvencionális akciófilm története, nincs rajta sok gondolkodnivaló. Van benne egy jóképű főhős, pár csinos és veszélyes nő, egy mindenre elszánt gonosztevő, némi lövöldözés és sok robbanás, rengeteg menekülés és üldözés. Biztos van, aki többet várna tőle, de én most sem gondolom, hogy ennél sokkal többnek kéne lennie egy kalandregényben, már azon a pluszon túl, amit az alternatív történelmi világ bemutatása jelent.

Persze ez nem jelenti azt, hogy semmin sem változtatnék. A fent jelzett kisebb-nagyobb korrekciókon túl manapság forgatva a könyvet teljes leírásokat és párbeszédeket írnék át, néhol beillesztenék egy-egy nyugisabb ritmusú szakaszt a sok rohanás közepére – ez időt adna még egy kicsit több világépítésre is. Van pár dolog, amit nagyon át kéne írni: ma már például egész meglepőnek tűnik számomra az a nyitó képsor, hogy egy nő gyakorlatilag álló helyben megszül egy gyereket, aztán elfut.

A folytatásról

Most jön a reklám: ha valaki kedvet kapott mindezek után a könyvhöz, javaslom az Agave Könyvek webáruházát, ahol rendkívül kedvezményes áron érhető el a kötet. Ami biztos: szeretnénk folytatni a történetet. Egyrészt adósok vagyunk sok olyan kérdés megválaszolásával, amit ugyan nem követel széles rajongótábor, mi mégis szeretnénk utánajárni.

Másrészről rengeteg olyan történet, karakter és helyszín van ebben a világban, ami megérdemli az alaposabb utánajárást. Ott van például a csillogó és bűnös Pest-Buda, amely a Nagykörút helyett nálunk hajózható csatornát kapva lett a Konföderáció legnyüzsgőbb városa. Vagy a kietlen, csempészbandák által uralt Bosznia, ahol a szövetségi főkormányzó tíz fejvadász segítségével próbálja fenntartani a rendet. Vagy ott van a Dunai Konföderáció gyarmata, Egyiptom is, amely az első kötetben csak említés szintjén szerepelt. Kossuth Csaba időközben zöldfülű titkosügynökből bizonyára profivá nőtte ki magát, amire szükség is volt, hiszen Árny szabadlábon kószál, a fokozódó nemzetközi helyzetben pedig mindig benne van a háború lehetősége.

Ezeknek mind-mind utána kéne járnunk. Nem kizárt, hogy meg is fogjuk tenni.

*

A cikkben közölt térkép a könyv belső borítójáról van, Nagy Máté készítette. 

A bejegyzés trackback címe: http://sci-fi.mandiner.hu/trackback/18286